BÉKÉSCSABAI SZC
VÁSÁRHELYI PÁL
SZAKGIMNÁZIUMA
ÉS KOLLÉGIUMA

1956-2016. "Csak a csend volt. A csend és semmi más. És az idő. "

1956-2016 0Az 1956-os forradalomra és szabadságharcra Cservenák Berill (12. B) novellájával emlékezünk.

Csend…


A kisfiú szomorúan turkált a rögtönzött ebédjében. A gyorsan összedobott krumplipaprikás sehogy sem ízlett neki. Túl sós volt és mégis íztelen. Vágyakozva lesett az ablak felé, és arra gondolt, hogy milyen jó lett volna ma is iskolába menni, és túrósbuktát enni a nagyszünetben. Ám a tanítás aznap rendkívüli okok miatt elmaradt, így Endrének otthon kellett maradnia az anyukájával.

- Egyed, ma csak ez van!

 

1956-2016 05

 

Endre kelletlenül a szájához emelte a villát, és mintha világok kínját élné át, szájába vette a szétfőtt krumplit. Fújj!

Az anyja mérgében kikapta előle a tányért, és a mosogatóba vágta azt. A tapétás falak visszhangozták az elpattant porcelán éles sikoltását. Endre döbbenten állt az eset előtt. Az anyukája sosem bosszantotta még fel magát ilyen apróságon.

- Menj a szobába, és foglald el magad! – Az asszony a konyhaszekrénynek dőlve, fáradtan a tenyerébe hajtva fejét szipogott.

Egész nap nem történt semmi. Endre órák hosszat ült az asztalnál, több tucat lapot telerajzolt, mire teljesen elunva magát a szőnyegre feküdt, és a szőnyeg rojtjainak fonogatásába kezdett. Így talált rá az anyja, mikor este hatkor besétált hozzá a szobába kezében tálcára pakolt felvágottas kenyérrel.

- Egyél Endre, nem haragszom.

Az anya megpuszilta fiát, letette elé a vacsorát, majd fölegyenesedve az ablakhoz ment. Endre jóízűen tömte magába a kenyeret, és már az utolsó falattal is végzett, mikor feltűnt neki, hogy az anyja még mindig az utcát lesi. Furcsának tartotta ezt az egész mai napot. Elmarad a tanítás; a szomszédban lakó Klári néni elutazik, az a Klári néni, aki ki nem állhatja az utazást; az ő csendes anyukája tányérokat dobál. Úgy érezte, hogy valami nincs rendjén, főleg mikor az anyukája lehúzta a redőnyt, és megtiltotta neki, hogy az ablak közelébe menjen. És ezt annyira szigorúan mondta, annyira titokzatosan… És annyira, de annyira furcsa volt a nap, hogy Endre biztos volt abban, hogy őt valami meglepetés várja hamarosan. Talán odakint a ház előtt a barátai szervezkednek? Vagy fontos emberek készülnek neki valami nagyszabású ajándékkal? Endre mindig is arra vágyott, hogy fontos elvtársak felfigyeljenek rá. Rá, aki bár kissé nagyot hall, és bár nem mindig teljesít jól az iskolában, rá, aki viszont a legügyesebb rajzoló és legbecsületesebb gyerek egész Budapesten.

            Szóval Endre biztos volt benne, hogy valami nagy dolog fog történni. Lelkesedése csak akkor hagyott alább, mikor eljött a lefekvés ideje, és még mindig nem történt semmi. Az anyukája betakargatta, vizet hozott neki az éjjeliszekrényre, mesélt neki, és már aludtak is mindketten.

Másnap későn, petárdapattogásra ébredt. Nem tudta hány óra felé járhat az idő, a redőnyökön alig szöktek át a napsugarak. De a hangok nagyon tetszettek neki. Különös varázsuk volt, főleg a meleg dunnába süppedve félig éber állapotban. Behunyt szemmel a petárdák mellé színes tűzijátékot képzelt. Azonnal eszébe jutott a tegnapi teória: mi van, ha ez már a meglepetés? Boldogan, az örömtől megrészegülve szaladt az ablakhoz, de az anyukája a semmiből ott termett mellette és visszarántotta őt, de olyan hevesen, hogy mint a lelőtt nyúl, elterült a szőnyegen. Az anyukája pedig csak kiabált és kiabált.

- Ne menj az ablakhoz! Megmondtam tegnap! Azonnal feküdj vissza az ágyba!

Endre most már végképp nem értett semmit. Ezek szerint még sincs meglepetés.

Törökülésben ült az ágyon, csupasz talpait összeérintette, és azzal próbálkozott, hogy a térdeit így a matrachoz nyomja. Egy ideig jó játéknak bizonyult, de hamar elunta magát, úgyhogy sarkokban megbúvó pókok számolgatásába kezdett. Eközben anya ismét visszatért a konyhából, és a szoba túlsó végébe, a rádió mellé ült. Bárhogy igyekezett kivenni, mit is mondanak a recsegő hangok, az édesanyja túl halkan hallgatta a készüléket, és hiába kérte őt, nem vette feljebb a hangerőt. Endre úgy érezte, hogy gúnyt űznek a nagyothallásából és duzzogva a fal felé fordult. Háromszor számolt el magában százig, és kétszer énekelte el az iskolában tanult tizenhárom nótát, mire felhagyott sértettségével, és ismét lekuporodott a szőnyegre rajzolni.

Teltek az órák, a petárdapattogás hol elhalkult, hol felerősödött. Ha jobban fülelt, kiáltásokat is hallott, de nem különösebben foglalkozott velük, túlságosan lekötötte a Sztálin-szobor rajzolása. Igyekezett a tőle telhető legprecízebb ceruzavonásokkal dolgozni, hogyha majd újra iskolába kell mennie, elbüszkélkedhessen Károlyi tanár úrnak a legújabb műremekével, amit talán a tanár úr ismét kitesz az osztályteremben. Végig ez a cél lebegett a szeme előtt, alig pillantott fel a lapok közül, rá se hederített az édesanyjára, aki a fotelban ülve, szorosan a rádióhoz bújva, szintén nem vett róla tudomást. Csak annyi ideig szakadtak el fontos tennivalójuktól, míg az anya újramelegítette a tegnapi ebédet, és fiát az étkezőbe parancsolva elfogyasztották a még mindig ehetetlen krumplipaprikást.

Délután ötkor, mikor Endre az étkezőasztalnál ülve sokadjára kezdett neki a szoborrajznak, váratlan dolog történt. Durva hangok szűrődtek be a lépcsőházból. Valaki eszeveszetten rugdosta az ajtójukat.

Az orosz katona hatalmas teste alig fért be az ajtón. Széles, egyenes tartással nézett szembe a megszeppent kisgyerekkel. Fekete, fényes fegyvert fogott az oldalához, amelyet mintha Endrére célozva tartott volna, mögötte az ajtó szomorúan himbálózott egyetlen zsanérján. Endre felpattant a székéről, de hogy most mégis hogyan tovább, arról fogalma sem volt. Nem is volt szükség arra, hogy ő cselekedjék, hiszen az anyja hisztérikus rikácsolás közepette szaladt elő a szobából. Az orosz és a magyar szavakat egymás után hányva magyarázott a katonának, miközben a fia kezét megragadva egyre hátrált a fal felé, csakhogy a mögöttük lévő ablakon túlról ismét megszólaltak a petárdák, amitől Endre anyja úgy megriadt, hogy végül a szoba közepén térdelve könyörgött a katonának.

- Net… nikto… üres a lakás… Pustoy!

            A katona nem foglalkozott az asszonnyal, helyette felforgatta az előszobaszekrény fiókjait, körbejárta a konyhát és a szobát, benézett az ágy alá, a függöny mögé. Endre mindvégig síró anyja mellett állt, és kíváncsian nézett a lakást felforgató katona után. Nem értette az anyját. Ő a legkevésbé sem félt, tetszett neki a katona. Az első pillanattól tudta, hogy orosz, megismerte az egyenruháját, a prémsapkát, a hosszú, vastag kabátot és a vörös csillagkitűzőt.

            A katona ismét visszatért az előszobába, és megállt az asztal mellett, ahonnan az imént Endre felállt. Kezébe kapta a lapokat és tüzetesen átvizsgálta a rajzokat. Az eddig szigorú, szögletes, durva arcot az elégedettség lágyította el.

- Krasivyy – mondta Endrének, és a legutóbbi rajzot, ami a legjobban sikerült, zsebre vágta, és mintha ott se lett volna, kiment a lakásból. Endre pedig boldog volt, végtelenül boldog.

Már úgy-ahogy helyreállították az ajtót, és elpakolták a felfordulást, mikor Endre anyukája minden előjel nélkül elterült a bevetetlen ágyon, és ismét zokogásba kezdett, amely olyan hosszú órákig tartott, hogy Endre azt hitte már soha többé nem lesz képes másra az anyukája, csak a sírásra. És amíg az anyukája sírt -- mivel hogy nem tudta mit kell tenni, ha az anyukája minden ok nélkül elszomorodik --, visszaült az asztalhoz és újra rajzolt.

Ezúttal egy orosz katonát.

Majdnem két nap telt el. A ceruza három centisre kopott, az összes lap összes ujjnyi foltja megtelt, és az összes krumplipaprikás elfogyott. A helyzet katasztrofálisan alakult. Mióta az anyukája lemondva a világról a paplan alá bújt szomorkodni, Endre egy életre megtanulta, mit jelent unatkozni. Az összes játékával játszott, a szőnyeg összes rojtját befonta, és még a rádióba is megkísérelt belehallgatni, bár az egy csöppet sem érdekelte. Ráadásul alig volt fény a szobában, képtelen volt felhúzni a redőnyt, mert az anyukája elvágta a zsinórt.

A második nap délutánján pedig teljesen elunta a várakozást. Addigra túl kíváncsi lett az utcáról jövő el nem halkuló petárdazajra, az orosz katonára, aki talán szintén odakint van, és eléggé megéhezett, szóval – gondolta magában – miért is ne mehetne ki? Talán még a petárdázókra is ráakadhat, véletlenül, és talán - véletlenül természetesen - beszállhatna közéjük játszani. Az anyukája lehet, örülne is, ha híreket hozna neki odakintről.

Endre megvárta, míg az anyukája szipogása elcsitul, és csak azután settenkedett az ajtóhoz. A sérült zsanér hangosabban zokogott, mint mostanság az anyukája, ám sikerült kijutnia a lépcsőházba. Végtelenül jól érezte magát, hármasával szedve a fokokat ment le a lépcsőn, és mint egy feldúlt bika, lökte ki a bejárati ajtót.

A következő pillanatban azonban a világ elveszítette színeit, és a fürge lábak úgy merevedtek meg a járdán, mintha friss aszfaltba lépett volna.

Endre egyszeriben megértette, miért nem szabadott kijönnie.

Szürke volt az ég, szürke minden ház, szürke az utca teteje, alja, oldala. Szürke, koszos, füstös. A házak szorosan egymás mellé bújtak, annyira szorosan, mint amennyire eddig Endre még nem látta. Minden ház alsó szintjén hiányos volt a vakolat. A járdát beterítették a kitört ablakok szilánkjai. A halvány, múló napsütésben, mint földre hullott apró csillagok verték vissza a fényt.

Eldobált újságlapokat sodort a szél, némelyiket sértetlenül, némelyiket félig elégve. És a hangok! A petárda többé nem volt petárda. Gonosszá vált az egykor oly édes hang, és az örömkiáltásból parancsszó lett, hol magyar, hol orosz nyelven elharsanva. A villanydrótok leszakadtak, és félelmetes kígyókként lógtak be az utca közepére. Endre fájdalmasan vette tudomásul, hogy hőn szeretett utcáját felemésztette a pusztulás.

            Vissza kellett volna fordulni, tétovázás nélkül hátra arcot csinálni, és visszamenni a biztonságos falak közé. De a hangok olyan távolinak tűntek! Vagy csak a hallása vezeti félre? Bezzeg az utca közepén keresztbe fordulva, pontosan az ő kapujukkal szemben egy gyönyörű tank nagyon is közel volt hozzá. Endre, lévén olyan gyerek, aki hamar túlteszi magát mindennemű változáson, nem volt képes harcolni a kíváncsiságával -- hiába vált körülötte hirtelen horrorrá a világ --, lassan, alaposan szétnézve, a tankhoz kúszott. Közel volt, tényleg közel.

Megvizsgálta a lánctalpakat, minden vonalát a hatalmas monstrumnak, hogyha majd hazaér, tökéletesen le tudja rajzolni. Egyetlen csonka ceruzájára gondolt. Ha kell, a falra szénnel, de mindenképp lerajzolja a tankot.

A hang megcsípte a fülét. Olyan volt, mint amikor a kanállal a fazék fenekére csapnak. Sokszor egymás után. Endre ijedten a tank alá bújt. Az eddig lelketlen utcán a házak bemélyedéseibe, a falakhoz simulva, kapualjakban megbújva sötét alakok dugták ki a fejüket. És lőttek. A tank irányába. Vagy az utca túloldalára? Endre nem tudta megmondani. Félt, és máris megbánta, hogy nem hallgatott az anyukájára, s maradt otthon.

Az éles zaj egyre sűrűsödött, a kiabálások egyre közelebbről hallatszottak. A kisfiú térdei közé hajtotta a fejét, tenyereit szorosan a füleihez nyomta, sírt. Most először érezte igazán, hogy nagy bajba keveredett. És ő még azt hitte, hogy meglepetés várja majd az utcán…

            Teljesen lement a nap, és a sejtető homály vette át a helyét. Endre már csaknem fél órája a tank alatt rejtőzködött. Néha, mikor bátorságot vett magán, kikémlelt a tank alól. Ilyenkor még hevesebb zápor ostromolta a tankot, és egy idő után már nem volt mersze kimozdulni. Elfáradt, kétségbeesett. Hiszen csapdába került! Hogy fog így hazajutni?

Néhány percre elcsitult a zaj. Értetlenül, feszülten várakozott. Vége? Mehet? Most már szabad?

Egyszer csak fekete bakancsok, utcai cipők, papucsok vették körül a tankot. És a bakancsos, cipős, papucsos emberek fél térdre ereszkedtek. A hangok elviselhetetlenekké váltak Endre számára. Mindig is haragudott Istenre, amiért hallásból csak keveset adott neki, most mégis azt kívánta, hogy azt a keveset is bár elvenné.

Csend, kattanások, újra hamis petárdahang. Csend, kattanások, hamis petárdahang. És újra, és újra és újra. Egészen addig, amíg a pillanatig tartó csendbe bele nem vegyült a hangos, páni félelemmel teli gyermekzokogás.

- Figyeljetek! – Hangzott a parancs a lábak felől. Endre a nyelvére harapott.

- Valaki van a tank alatt!

- Lehet, hogy egy mocskos ruszki! Lőjünk be! - A papucsos lábak megmozdultak.
Lőni? Hát le akarnak lőni engem?

- Maradj a hátsódon Kolozs, szerintem ez egy gyerek! Hé, kölyök, mit keresel a tank alatt? – mély, barátságos hang szólongatta Endrét, de a félelemtől teljesen elzsibbadtak az ajkai, képtelen volt válaszolni.

- Lőjetek előre, addig én megnézem!

Csend, kattanások, hamis petárdahang. Lövések.

Koszos, feketearcú, utcai cipős fiatalember mászott be Endre mellé. Szakasztott mása azoknak az egyetemistáknak, akiket a múlt héten olyan sokat látott Pesten.

- Ne félj, pajtás, kiviszlek innen! – Endre magáról alig tudva, megkönnyebbülten az idegen nyakába ugrott, és úgy szorította a feketearcú fiatalembert, mintha a sose volt apjába kapaszkodna. Meg van mentve! Haza jut a lakásra anyához!

A cipős, feketearcú, egyetemista külsejű fiatalember pedig szorosan magához ölelte a síró gyereket. Nem gondolta volna, hogy ma még gyerekeket is ment orosz tankok alól.

- Honnan jössz?

Válaszul Endre előre mutatott. A megmentője kissé fellélegzett. Milyen közel!

Kattanások, lövések és csend.

- Kolozs, Hupka, fedezzetek! A következő töltés után jobbra vágok három lépést!

Újra feléledt a tűzharc, a tárak ismét tele. A golyók lepattantak a tankról, nem értek találatot.

- Figyelj, pajtás! Csukd be a szemed, és ha legközelebb kinyitod, már bent leszel!

Endre bólogatott, és a szíve repesett az örömtől. Mikor csend lesz, kijutnak!

A fiatalember ölbe kapta Endrét, és miközben a guggolásban minden izmát megfeszítve a kitörésre készült, elrebegett egy imát. És szaladt.

De addigra már nem csak szemből lőttek az oroszok.


Endre édesanyja rémülten vette tudomásul, hogy túl nagy a csend a házban, nem serceg ceruza, és horkolás sem tölti be a szobát.


Érezte, hogy a fia sír. Endre sírt. De nem volt se a szobában, se a konyhában, se az étkezőben. Endre nem volt a lakásban.


A hang az ablak irányából jött. Feltépte a redőnyt, és az utca felé hajolt.


Egy ember a fiát kezében tartva esett előre a kapualjban.


Fegyverropogás, csend, tölténycsere. Fegyverropogás, csend… és bár az asszony tudta, hogy hang követi a csendet, mégsem hallott semmit. Csak a csend volt. A csend és semmi más. És az idő. És a percek. És a csend. A mozdulatlanság. A férfi nem mozdult, alóla nem mászott elő Endre, nem nézett fel az anyjára, és nem mondta, hogy „Ne félj, anya, jól vagyok!”. A fekete kabáton egyre terjedő vörös folt adta hírül a tragédiát. Minden elveszett.

Odakint fegyverropogás, csend, fegyverropogás, csend és tébolyult üvöltés.

 

 1956-2016 03

 

 

(A rajzok forrása: Csics Gyula Magyar forradalom 1956. Napló. Kiadó: Kieselbach Tamás 2006.)

 

 

 

 

 

 

 

 

Copyright © 2013. All Rights Reserved.