Ködös a reggel, álmos, szürke. A fény tétován biccent meg az öreg tábla sebhelyes testén. Ma sem aludt jól.
A nyár folyamán kicsinosodtak a termek, az okkeres árnyalatú krémszínű falak és a fényesre csiszolt parketta – ha lehet - még tovább rontották az összképet, mert csak ő volt annyira csúnya és öreg. Már sok társát a plasztikai sebészek ügyességével fiatalították meg ügyes kezek, eltüntették róluk az öregségi foltokat és barázdákat. Sőt! Utána még olyan sötétzöld új ruhát is kaptak, mint a karácsonyt jelző fenyőerdők.
Az egyik táblától a másikig szállt a hír, hogy ők is átestek a megújuláson. Először a földszinten járt teremről-teremre az üzenet, hogy érkezik az ember, hogy csodát tegyen, majd az emeleten is. Ő úgy érezte, elfelejtették, és könnye nem lévén, csak nyelte a krétaport.
Október közepén aztán egy mozgó táblát állítottak elébe, aki átvette az ő mindennapi feladatát. Kíváncsian nézte a jövevényt, kicsit irigy is volt rá, hogy a kréta jól ismert érintése most nem őt éri.
De aztán megtörtént a csoda! Jött az ember, és begyógyította a sebeit, majd ünnepi ruhát adott rá. Még napokig lábadozott, majd kivitték az idegent, azt a másikat, és ő lassan megfürdött a krétaporban, mint mennyasszony a virágesőben.
A tábla álma valóra vált, bár néha fel-felsóhajt, hogy jó lenne, ha a kényszerű virágeső helyett vizes szivaccsal törölnék le, hogy az őszi felhők mögül előbukkanó nap sugarai visszatükröződhessenek nedvesen csillogó ruháján.