Valamikor tanultam, aztán meg tanítottam is, hogy a rómaiak milyen nagyszerű építményeket alkottak. Nem egy épület, aréna, híd közülük még ma is áll, hirdeti az ókori építészek dicsőségét, a technológia időállóságát. A tanórákon őszinte rácsodálkozás övezte az egykori eljárást, melyben az építőköveket kötőanyag nélkül, egyszerűen fémkampókkal fogatták össze. Persze, persze, és ez még ma is megtekinthető... .... valahol az egykori Római Birodalom területén.

A tavasz legnagyobb eseménye számomra - minden kétséget kizáróan - egy kilencnapos franciaországi kaland volt, melyben ígérkezett két unalmas nap. „Ha már itt vagytok, időtök is van, menjetek el Avignon környékére, megéri!” - hangzott a tanács. És valóban!

A régi idők számtalan szépsége mosolygott ránk a tavaszi napsütésben, de nekem, a hídmérnöknek a legnagyobb élményt mégiscsak a Pont du Gard nyújtotta. Meghatottan és lenyűgözve álltunk a közel 50 méter magas, 300 m hosszú, monumentális híd előtt/alatt. Kétezer év nézett le ránk (Napóleon után szabadon). Megrázó élmény volt belépni abba a mesébe, amit egykor kíváncsian hallgattam, majd magam meséltem újra a diákoknak. És a mese minden kövében megelevenedett, minden betűjében igaznak bizonyult. Láttam, körbejártam, megfogtam, megszagoltam, megmásztam, befogadtam, örökre a részemmé vált.