„- Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. (…)
- Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kis herceg.
- Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka. Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. (…) De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz… (…) Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát.”

(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)

   Valahogy hasonlóan éreztem magam, amikor a Vízműbe kerültem, mint az a kisfiú, aki A kis hercegben a Föld nevű bolygóra érkezett. Először minden és mindenki ismeretlenül hatott, de minden áldott nap egy kicsit közelebb kerültem hozzájuk. 

   Idegen volt az épület a maga tekintélyes nagyságával, a most már tudom, legalább három, de inkább négy bejáratával. A két lépcsősor…, az emeletek…, az ajtók… mind azt a kérdést vetették fel, hová vezetnek, vagy mi van ott.
  Óvatosan kezdtem bejárni a folyosókat, először csak a lépcsőfordulóig merészkedve, nehogy eltévedjek…, a tantermekhez valóságos térkép kellett…, s azt is csak hosszabb idő eltelte után fedeztem fel, hogy minden emeleten található mosdó.
Az ajtók a tanári körül külön rejtélynek számítottak.

• Hová nyílik az a portán keresztül?
• Honnan, milyen ajtó mögül vonulnak székekkel új kollégáim a tanári felé?
• Miért olyan népszerű, és hová nyílik a földszinten a lépcső melletti ajtó?

Lassan választ kaptam ezekre a kérdésekre.
  De ugyanígy fokozatosan megismertem a könyvtárat, ahol az első bemutatkozásom történt az iskolaújsághoz; az ebédlőt, ahol kolléganőmmel jót beszélgetve ebédeltem; a stúdiót, ahová elsőként cipőragasztásom élménye fűz, ám amely igazi megismerését műsorkészítés tette lehetővé; a tanműhelyeket, ahová gyerekeket kísértem ugyan, hogy bemutassák azt nekik, de rám is rám fért; az informatikatermet, ahol érettségire felügyeltem; a kollégiumot, ahol színházbérlethez jutottam, és később már órát is tartottam. Mind egy-egy mérföldkő.
    Ugyanilyen mérföldkő az első találkozás pozitív élménye a kollégákkal az első értekezleten. Előtte a várakozás, amikor azt figyeltem, ismerek-e valakit közülük.
    Mérföldkő volt az első belépés egy-egy osztályba…, a bemutatkozás…, az elvárások és esetleges igények megfogalmazása…, az órák kellemes hangulata vagy éppen feszültsége…, egy-egy felelés… Mind-mind kellettek ahhoz, hogy a vízműssé válás útján jól haladhassak.
    De az is fontos esemény ebben a folyamatban, hogy pótosztályfőnök lehettem a 10. B-ben, ahol a gofrisütés élménye azt hiszem nemcsak bennem hagyott mély nyomot, hanem a diákokban is. Közösen küzdöttünk azért, hogy a 15 tojássárgájába zuttyintott szinte fagyos margarint sikerüljön villával simára keverni, vagy hogy a csomómentesítéshez elég legyen a két kiló liszt…
    Ugyanígy közelebb hozott a tanulókhoz a gólyabál, ahol együtt izgultam a 9. D-vel, hogy a léggömb, amelyet fel kellett fújni az egyik osztálytársnak, mikor adja már meg magát, és durran ki, hogy legalább lássuk a versenyző szinte napégette piros arcát.
    A tizenkettedikesek tételmondásának csodáját is említhetem mint kölcsönös megszelídítési folyamat, hiszen egy-egy délután szemtől szemben ülve hamar kiderül, hogy nem csak József Attilának akadtak magánéleti gondjai. Nemrég pedig együtt készültünk azért, hogy az iskola életének egyik legjelentősebb eseménye, a szalagavató a lehető legjobban sikerüljön.
    Amíg nem ismersz meg, és nem szelídítesz meg valakit, addig éppen olyan, mint a többi száz meg száz másik társa, fogalmaz Exupéry A kis hercegben.
Számomra ez az iskola a benne élőkkel már korántsem olyan, mint száz meg száz társa. Lépésről lépésre, egyre jobban megismertem az épületet, amelynek bejárásához talán már nem kell térkép, s többnyire azt is tudom, hová vezet egy-egy ajtó.
   Már tudom, ha a diákok csak köszönnek is, hogy melyik osztályba járnak, mi a gyengéjük vagy erősségük, jó néhányukról azt is, hogy éppen mi bántja, vagy minek örül.
Mindez azonban csak olyan támogató környezetben lehetséges, mint amilyet a kollégáimtól megkapok.
   S habár korántsem mondhatom, hogy ez a bő félév elég volt ahhoz, hogy mindent és mindenkit megismerjek, mint ahogy arra sem, hogy engem teljességgel megismerjenek, de azt bátran mondhatom, hogy a megszelídítés jól halad: vízműs lettem.