Kedves ünnepségre gyülekeztek a Vízmű veterán focistái az intézmény aulájában 2014. június 6. napjának délutánján. Az 1974-ben országos bajnokságot nyert labdarúgók baráti öleléssel köszöntötték egymást, s lassan ismét összeállt az egykori bajnokcsapat. A találkozó apropóját a 40 éve megszerzett rangos címhez vezető küzdelmes és dicsőséges út emlékeinek visszaidézése és a sikert megörökítő tabló felavatása volt.

Az öregdiák sportolókat Török Árpád igazgató köszöntötte, s személyes emlékeit sorolva méltatta a megjelentek diákéveinek zajos sikerét. Kiemelte azt a ragaszkodást és összetartást, melyet a sikeres sportemberek négy étized távlatából is tanúsítanak az iskola és egymás iránt.

Csapattársait - az alkalomra írt beszédével - Óré András köszöntötte. (Az írást lentebb közreadjuk.)

Az ünnepség zárásaként a vendéglátó szerepét örömmel vállaló igazgató leleplezte a digitális technikával készült színes tablót, és átnyújtotta az iskolában kincsként őrzött értékes porcelántrófeát a győztes csapatnak. A meleg hangulatú találkozót követően a veteránok ismét mezt öltöttek és nosztalgiameccset játszottak a város akkor volt NB-1-es csapatával. Az eredményt nem írta meg a megyei napilap, melynek negyven éve nyomtatott - lentebb idézett - példányaiból még ma is tapintható a korabeli napok izgalma, feszültsége.

A találkozóról további képek találhatók az alábbi címen:

https://www.dropbox.com/sh/a7y74cl3ikhntnu/AADZhfrDl0O471sAvfQXxttRa#/

Óré András köszöntője

Kedves csapattársaim, barátaim, bajnokok!

Ma reggel arra ébredtem, hogy 40 éve országos bajnok vagyok. Nem sokszor fordult elő ez velem, talán csak akkoriban amikor Nyíregyházán lefújták az Eger elleni meccset, bajnokok lettünk és még utána néhány napig. Aztán elsodort bennünket egymás mellől az élet, és egy kicsit homályba is merült ez a dolog, hogy bajnok, országos bajnok vagyok, vagyunk és ezt már soha senki el nem veheti tőlünk.

Tudjuk, de legalábbis reméljük, hogy nem indult ez a dolog ilyen egyszerűen. Emlékszünk, hogy Faragó tanár úr annyira bízott bennünk, hogy a Rózsa Ferenc Gimnázium elleni selejtezőkört egy meccsesre redukálta, és ha Lovász Attila nem véd azon a meccsen olyan parádésan, akkor ma nem ünnepelhetnénk a 40. évfordulót. Később már nem kapott sűrűn szerepet, mert az első számú kapus, a mezőberényi maffia egyik tagja Stúber Géza kiszoríthatatlan volt a kezdőből. Biztosan emlékszünk még a robinzonádjaira, kifutásaira és arra, hogy határozottságával, irányítókészségével stabilitást teremtett a védelemben. Élénken emlékszem még, hogy Pécsett közel 40 m-ről tudott hatalmas potyagólt kapni, de az egy másik évben volt, és biztosan a szemébe sütött a nap is. Itt van Kunágota nagy szülöttje Gecser Béla, aki sokkal jobb barátságban volt a labdával, mint az orosz nyelvvel és „Shakespeare” összes műveivel. Igyekeznie is kellett, mert jött a feltörekvő ifjú nemzedék képviseletében Kiss Pista, aki nem volt tekintettel Béla előrés múltjára, és erőteljes, határozott játékával megpróbálta őt kiszorítani a csapatból. Zsömbörgi Jani, Papp Gyuri a mai szóhasználattal élve két belső védőnk, akkoriban még, mint söprögető és beállós tette a dolgát, és alkotott sziklaszilárd, szinte átjátszhatatlan védelmet, bár erről a kaposvári Kiss Lacinak vélhetőleg más a véleménye.

Harmati Laci a baloldali védő posztján alkotott nagyot. Szinte megkerülhetetlen volt, hosszú lábaival mindenhova odaért, odapiszkált, nem sok vizet tudtak zavarni az ellenfelek az ő oldalán. Ahová Laci odaért a kinyújtott lábával, oda bizony Juhász Zolinak oda kellett futnia, mert a sors nem áldotta meg szálfa termettel, de amit a Jóisten elvett a magasságából azt visszaadta neki gömbérzékben, technikai tudásban, gyorsaságban. Talán ezekből a tulajdonságokból a legtöbbet (a gyorsaság kivételével) Csepregi „csepák” Péter kapott közülünk a sorstól és sokáig úgy tűnt, hogy élni is tudott vele. Emlékezetem szerint mindig egy-két korosztállyal idősebb csapatokban mutathatta meg a tehetségét, és ő élt is ezekkel a lehetőségekkel. Nekünk általában az volt a dolgunk, hogy 18-20 méterre az ellenfél kapujától próbáljunk meg szabadrúgást kiharcolni, és jött a bal láb. Hegedűs Gyuri is kitűnt a csapatból, „neki volt a legvörösebb haja”, de viccet félretéve inkább csupaszív játékával, cseleivel elfutásaival tüntette ki magát a jobb oldalon, mint ahogy Bánáti Ottó tette ezt a balszélen. Ottó jól cselezett, jól adott be és az összjátékból is kivette a részét. Hódi Bandi kimagaslott ebből a csapatból, már a termete miatt is. Fejelő tudása, cselező készsége, gólérzékenysége képessé tette arra, hogy átlendítse a csapatot az esetleges holtpontokon, góljaival megnyugtatott bennünket, és elvette az ellenfelek kedvét a virgonckodástól. Nem véletlenül volt ő ennek a csapatnak a kapitánya. Petrovszki „compó” Imre a kaposváriaknak lőtt győztes góljával örökre beírta magát a futballtörténelembe. Netye Laci nem sok lehetőséget kapott még ebben az évben így róla csak azt tudom mondani, hogy mindig beugrásra kész volt, és ha pályára került mindent megtett a sikerért. Magamról csupán annyit tudok elmondani, hogy tíz emberrel talán nem sikerült volna a csapatnak országos bajnoknak lennie.

Ez a gárda CSAPAT volt csupa nagybetűvel. Szerencsések voltunk, hogy ennyi tehetséges srác jött össze ebbe az iskolába, voltak tanáraink, igazgatónk edzőnk, akik egyáltalán foglalkoztak velünk, hogy egyáltalán elindítottak bennünket ebben a versenyben.

Emlékszünk Hankó tanár úr a taktikai értekezleteire, hogy felállás az ellenféllel szemben, hogy guruló labdába nem fejelünk és a győztes gólt mindig az utolsó percben kell rúgni, hogy az ellenfélnek ne legyen ideje kiegyenlíteni. Volt még több okosság is, amelyekre már nem emlékszem, de lehet, hogy ti még ki tudtok ebben segíteni. Egy dologban biztos vagyok, hogy mindig ezzel zárta a mondandóját: menjetek ki és verjétek meg őket!

És mi kimentünk, és legyőztük őket, és a végén bajnokok lettünk.

Köszönet érte mindenkinek.