2015 elején már második alkalommal hirdette meg „Így élünk mi vidéken” című pályázatát Ferencz Rezső, a Tót Melanzs kiadója. A békéscsabai középiskolás tanulók számára kiírt felhívás szerint olyan történetet kellett benyújtani, amely valamilyen módon köthető Békéscsabához; a sztori lehetett átélt vagy hallott igaz történet, de a képzelet szüleménye is papírra kerülhetett.

A tavalyi év sikere után -- tanítványom, Csizmadia Szonja igaz története különdíjat kapott; a pályaművét honlapunkon is olvashattátok -- úgy gondoltam, most is ajánlom diákjaimnak ezt a pályázati felhívást: tegyék próbára kreativitásukat, méressék meg írói tehetségüket. Hárman ragadtak tollat a 11. D osztályból: Balkus Bence, Csomós Tamás és Fejes Izabella. Mielőtt elküldték az írásaikat, megmutatták nekem is. Elolvastam őket, és nagyon büszke voltam mindnyájukra. Érdekes alapötletre építették mindhárman a saját novellájukat, amelyek gazdag érzelemvilágot tükröznek.

A pályamunkákat neves tagokból álló zsűri értékelte. Majd 2015. február 26-án az eredményhirdetésre is sor került. Ferencz Rezső elmondta, hogy hagyományteremtő szándékkal indította tavaly a pályázatot. Akkor is, és az idén is 36 novella érkezett, köztük sok kimagaslóan színvonalas alkotás. Egy kellemes délutánt töltöttünk együtt a pályázókkal, a zsűri tagjaival, tanárokkal, szurkoló diákokkal. A beküldött anyagokból összeállított zenés műsor mellett átadták a szervezők a jutalmakat. Az első három hely egyikét nem sikerült ugyan megszereznünk, de Fejes Izabella különdíjat kapott: Szabó Ila tanárnő, költőnő saját verseskötetével jutalmazta Iza történetét.

Itt elolvashatjátok Izabella novelláját:

A rózsa

A nap már magasan járt a békéscsabai égbolton, mikor egy törékeny alak közeledett a kőhídon álló komor arckifejezésű fiúhoz. A fiú kezében egy szál gyönyörű, vérvörös rózsa hevert megtörten. Hanna már tudta, hogy valami baj van, mikor szerelméhez ért. Krisztián lágyan elmosolyodott, mikor észrevette a lányt. Felcsillogott kék szeme, mint mindig, amikor a lány közelében volt. Krisztián erősen magához ölelte Hannát, és egy csókot nyomott az arcára. Hannát azonban nem csaphatta be. A lány érdeklődő tekintettel figyelt a fiúra.

-          Mi a baj? – kérdezte tőle angyali hangján, melytől a fiú mindig elolvadt.

-          El fogom mondani – válaszolta halkan Krisztián –, de előtte élvezzük ki ezt a sétát.

Megfogta Hanna kezét és végigsétáltak a csatorna partján. A szellő lágyan fújdogált és bele-bele kapott Hanna gyönyörű aranyszínű hajába. Kettejük szerelme szétszakíthatatlan volt. Legalábbis ezt hitte mindenki. Elmesélték egymásnak, mi történt aznap velük és belelógatták a lábukat a langyos vízbe. A vízben kis halak ugrándoztak és játszadoztak egymással, mintha a világon minden tökéletes lenne, de ott volt az a tény, hogy háború tört ki Európában. Gyorsan terjedt és minden fiatalt és idősebb férfit besoroztak. Így járt Krisztián is.

-          Hanna – tört ki hirtelen – engem besoroztak katonának.

Hanna arca falfehérré vált. Rettegett a háborútól és a vérontástól. A szemébe könnyek gyűltek, hiszen édesapját is háborúban vesztette el, nem akarta, hogy még több általa szeretett ember haljon meg vérontásban. Halk zokogásban tört ki. Krisztián gyengéden átölelte. Hazakísérte a lányt és elbúcsúzott tőle, mintha ez volna az utolsó találkozásuk, hiszen az is volt. Krisztián másnap utazott Pestre, és ott kapott kiképzést.

Hanna másnap szomorúan ébredt. Első dolga az volt, hogy elmenjen Krisztiánhoz, és annyit legyen vele, amennyit még lehet. A fiúnak azonban nem volt szíve elmondani, hogy aznap már elmegy, így Hanna csalódottan tért haza. Napokig sírt otthon, ám egy nap úgy döntött, hogy itt az ideje abbahagyni a sajnálkozást, hiszen Krisztián még él és lehet, hogy nem is lesz semmi baja. A vörös rózsát az ágya szélénél lévő éjjeli szekrényre rakta, a rózsa illata betöltötte az egész szobát, és emlékeztette Hannát szerelmére. Mindennap gondozta a virágot. A rózsa természetellenesen sokáig bírta, mintha az élete összekötődött volna Hannáéval. Mikor a lány szomorú volt, lekonyult, mikor boldog volt, teljes szépségében tündökölt. A napok csak teltek és teltek, míg egy év el nem telt, de azóta sem érkezett Krisztián felől semmi hír. Hanna mindennap segített azokon a nőkön, akiknek a férje ugyanúgy elment, mint az ő Krisztiánja. Együtt izgultak és hallgatták a fejleményeket. Sokan vesztették életüket azóta. Összebarátkozott egy hozzá hasonló korú lánnyal, Annával. Neki a bátyja és az édesapja lett katona. Különleges volt a barátságuk, mindketten érettebbek voltak koruknál.

Anna egy nap rettenetes üzenetet kapott arról, hogy a bátyja életveszélyesen megsérült. Megtörten szaladt Hannához, hogy elmesélje mi történt. Hanna azt javasolta, hogy nyugodjon meg, hiszen még él és akár fel is épülhet. Hanna tudta, hogy ez csak kegyes hazugság, de annyira meg esett a szíve Annán, hogy nem tehetett mást. Aznap Anna náluk aludt. Nagy nehezen mind a ketten álomtalan álomba merültek. Hajnalban megszólaltak a légvédelmi riasztók, de már túlkésőn. Nagy robajú bombázók jelentek meg az égen, és dobták le bombáikat a városra. A robbanásokat követően nagy porfelhő vonta be Békéscsabát. Mikor a por leülepedett, látható volt a kár, amit az a néhány bomba okozott. A legtöbb bomba nem talált célba, de néhány igen. Hannáék háza sajnos a bombák áldozata lett. A ház teljesen összeomlott. Senki sem élte túl, aki a házban volt. A holttesteket hamar elszállították. Hatalmas temetést rendeztek számukra. Az egész város ott állt az áldozatok sírjánál és egy emberként sírt.

Hajnalodott mikor Krisztián felébredt. Már több mint egy éve nem látta Hannát, de a hiányát még nem tudta megszokni. Mindennap álmodozva gondolt vissza régi életére, amikor még nem volt ennyi erőszak és kegyetlenség a mindennapjaiban. Sok bajtársát vesztette már el az észnélküli vérontásban. Már csak arra vágyott, hogy mindennek legyen vége. Lassan kelt fel. A többiek még aludtak. Kiült a sátor elé a hűvösbe, hogy jobban magához térjen. Az erdőszéli tisztáson a fű még harmatos volt. A vérontás jelei láthatóak voltak. A fű a tisztás közepén vörösen fénylett, sok helyen látszódott a gránátok okozta mélyedés a szűzies földön. A fák között hűvös szél játszadozott és bele-bele kapott Krisztián lenőtt hajába. Krisztián arcát pehelyszőrök barázdálták a több napos harcok miatt. Krisztián nagyon megváltozott. A sok erőszak megtörte, csak amiatt maradt erős, hogy tudta, ha hazatér, Hanna várni fogja. A nap lassan telt. Ma nem volt támadás, mindenki feszült csöndben tette a dolgát, amikor valaki érkezett a hírekkel. Krisztiánt rossz érzés fogta el. A hírt hozó középkorú férfi leült, hogy kifújja magát, majd belekezdett mondanivalójába:

-- A héten nem számíthatunk több eleségre, úgyhogy be kell osztani azt, amink van, –mondta, majd folytatta – valamint több töltényre és gránátra sem. – Ezek után az arca még jobban elkomorult és folytatta. – Azt hallottam, hogy otthon több nagyvárosban történtek bombázások.

Krisztián elsápadt. A rossz érzés elhatalmasodott rajta. Félve kérdezte meg:

-- Melyik városokban?

-- Ha jól tudom Pest, Fehérvár, Debrecen és Békéscsaba – érkezett hamarosan a válasz.

Még aznap jelentkezett a szakaszvezetőhöz, hogy haza akar térni a bombázás híre miatt, hiszen a családja és a szerelme is megsérülhetett. Persze elutasították kérelmét. Krisztiánt azonban semmi sem állíthatta meg. Elszökött a táborból, és egy kalandos út során hazatért. Békéscsaba határában elkezdett rohanni, és egészen az otthonáig rohant. A ház kissé romos volt, de örömmel vette tudomásul, hogy szülei és húga jól vannak. Nagy volt az öröm, amikor hazaért, de hamar el is múlt, mikor Krisztián Hannáról kérdezgetett. Senki sem akart válaszolni. Krisztián lélekszakadva rohant szerelméhez, azonban a ház helyén csak romokat talált. Lerogyott a földre és zokogásban tört ki. Sok idő telt el, már kezdett esteledni, mikor valami megcsillant a romok között. Krisztián odasétált és az elszáradt vörös rózsát húzta ki egy törmelék halom alól. Krisztián kezéből a rózsa utolsó szirma szép lassan lehullott a földre. Abban a másodpercben, mikor a rózsaszirom lehullott a földre, Krisztián szíve is meghasadt bánatában.