...díszeket készítek, hogy ünneplőbe öltöztessem weranui otthonunkat, és már napok óta csillámporos körülöttem minden, még a macskák is (egyiküket még a Vízműben kaptam) , ugyanis a férjem hozott nekem csomagolópapírt, mert tudja, hogy mennyire szeretek kreatívkodni, csak azzal nem számolt, hogy a szépen csillogó papír nagylelkűen szórja majd apró csillagait. Először az osztályomnak készítettem képeslapokat, meg szívecskéket, és amikor a kezükbe vették az apró ajándékot, a lányok elkezdtek kuncogni, hogy mindenki csillog. Aztán itthon néztem, ahogy a padlón, a szekrényen, asztalon hol kevesebb, hol több apró fényecske kezdett önálló életet visszatükrözve a nap vagy a lámpák fényét.

Akkor jöttem rá, hogy nem véletlenül került hozzám ez a papír. Ha nem is ily nagylelkűen, de magam is ott hagyom a magam kis csillámait, közben mások csillámaitól fényesedve, változva leszek egésszé. Azt hiszem, megértettem az ünnep lényegét. Adni valamit magunkból, néha kevesebbet, mint szeretnénk vagy tehetnénk, máskor áradóan sokat kéretlenül is. Ugyanakkor tudni elfogadni is, ami sokszor nehezebb, mert a büszkeségünk a saját fényünket emelné mind fölé. Néha pillanatokat kapunk ajándékul, egy anderseni téli képeslap megelevenedett mását, miközben indonéz, afrikai, iráni csoporttársaimmal két csodálatos tanárnőtől egy kirchheimi iskolában német nyelvet és elfogadást tanulunk. Máskor bőkezűen ajándékoz a sorsunk, ahogy ez velem történt advent első vasárnapjának havában, megszületett a második kis unokám, férjhez mentem a gyerekkori szerelmemhez, és elkezdtem dolgozni stuttgarti konzuli magyar iskolában…

Most nekem jutott sok a fényporból, de remélem, hogy bár 1200 kilométerre vagyok, azért oda is jut ebből, ahol valaha éltem, szerettem. Mert bármilyen szépek is a fények a feldíszített városokban, soha nem tudják elhomályosítani a szabadkai gyermekkori hólepte karácsonyvárásaimat, a lányom ajándékait, a Vízmű fenyőfáját ott az aulában… meg egy régi karácsonyt, amikor műsorral készültünk a színjátszóimmal a kollégáimnak… meg a süteményillatú díszterem. Felidézett múlt, honvágy, nosztalgia… talán. De bennem él, életem üveggömbjébe zárt lehulló csillám-hópihék. Nem a polcon tartom, hanem ott legbelül...és ez az ünnep.

Csillámporos karácsonyt kívánok minden vízműsnek!