A félév utolsó napját töltöttük az iskolapadban, az utolsó óra következett. Becsengettek, az osztályfőnökünket vártuk, mivel - irodalom óra formájában - vele végződött volna a napunk. Helyette azonban valaki más lépett be az órára, az igazgató úr személyesen. Mi, utasok nem illetődtünk meg annyira, mint az osztály másik fele, a magasépítők, hiszen minket tanít. Kérdőn és kíváncsian néztünk rá, mire elmondta nekünk, hogy most ő lesz a helyettesítő, és szívesen beszél az éppen következő témáról, Puskinról. Így is tett, aztán a folytatásban a tanár úr érdekes új témákba kezdett, elmesélte, ő hogyan került diákként a Vízműbe, hogyan szerette meg az iskolát, és magát a hídmérnöki szakmát. De az is kiderült, hogy legalább ennyire megfogta a tanári pálya gondolata, tudniillik nagyon szereti a gyerekeket is. Mivel a statikát kedvelte a legjobban, statikatanár lett. Az előadásból számomra az volt a legizgalmasabb, hogy az egyik egyetemi vizsgáján a Golden Gate híd volt a téma. Olyan érdekesen mesélt erről, hogy felkeltette az érdeklődésemet. Elhatároztam, utánanézek annak, hogyan épült a Golden Gate. Hát így!

A híd megépítése előtt hajón, csónakon lehetett átkelni a San Franciscó-i öblön, a rendszeres kompjáratok az 1840-es években indultak el. Az átkelés akár 20-25 percet is igénybe vett, ugyanis San Francisco egy hatalmas kiterjedésű öböl köré épült város, amelynek tömegközlekedését komphajók biztosították. Hogy lerövidítsék az átkelés idejét, egy híd építésének gondolata ötlött fel. A szakemberek egy része állította, hogy lehetetlen hidat építeni egy 2042 méter hosszú tengerszoros felett, ahol dagálykor rendkívül erősen örvénylik a tengervíz, ami a szoros közepén akár 150 méter mély is lehet. A nehézségek ellenére mégis belevágtak eme kolosszális csoda létrehozásába.

A költséges híd végül megépült, tervezése mögött ambiciózus mérnökök álltak: Joseph Strauss, Charles Alton Ellis, Irvin Morrow és Leon Moissieff.

A Golden Gate híd a fesztáv tekintetében sokáig volt a világon az első. Ma az Amerikai Egyesült Államok második leghosszabb függőhídja, amely a Csendes-óceánt és a San Franciscó-i öblöt elválasztó szorost íveli át. A félsziget északi csúcsán elterülő San Franciscót köti össze Marin megyével. A híd építését 1933. január 5-én kezdték el és 1937. május 27-én adták át a forgalomnak. Négy év alatt, 23 millió dollárból készült el a remekmű, az építkezés 11 ember életét követelte. Pedig a munkások biztonságára is nagy hangsúlyt fektettek. Egy különleges hálót feszítettek ki a veszélyes magaslatokon dolgozók védelmére, amely - mint a cirkuszban a ponyva - felfogta a zuhanó szerelőket vagy megóvta a törmeléktől az alatta dolgozókat. 19 életet mentettek így meg. Ennek ellenére történtek tragédiák: 1937. február 17-én két munkás a biztonsági hálóba akadt törmeléket gyűjtötte össze, amikor a fejük felett leszakadt egy állvány. Az öttonnás szerkezet egy tucat emberrel együtt zuhant a hálóba, mely ez alatt a roppant súly alatt csak percekig tarthatott ki. 12-en zuhantak a jeges vízbe, de csak ketten élték túl.

A víz felett 70 méterrel vezetett hídpálya fölé további 150 méterrel magasodnak a speciális pillérek (pilonok). A hídfők közötti távolság 2737 m, a két pilon közötti távolság (fesztáv) 1280 m. A pillérek feladata, hogy viseljék a főtartó kábelek és a hídpálya 33 millió kilogrammnyi önsúlyát, illetve a hídpályán közlekedő járművek által kifejtett hasznos terhet. (A próbaterhelés során ez a hídra az elejétől a végéig felállított teherautók formájában további négymillió kilogrammot tett ki.) A pilonokon kívül és belül egyenként 37 kilométernyi létra fut rajtuk, amelyeknek minden foka arra emlékeztet, hogy a roppant szerkezetet emberek alkották lépésről lépésre. A pillérek a Golden Gate egyediségét meghatározó mesterművekké váltak.

A grandiózus támaszok megépítése után következtek a főtartók, a nagy teherbírású kábelek. Ezeket súlyuknál fogva lehetetlen lett volna szállítani, ezért a szerelőbrigád ötletes megoldással állt elő: a kábelképző huzalokat nem egy, hanem két kocsival feszítették ki a víz felett. Két oldalról indulva középen találkoztak, ahol szálat cseréltek. A huzalokat 61 pászmába fogva, naponta 4 tonnát feldolgozva építették be. Ez a teljesítmény akkor rekordszámba ment.

Miután a huzalokat kifeszítették az egyik horgonytól a másikig, 550 ezer Newton-os erővel préselték egymáshoz, majd pántokkal kötötték össze őket. Rozsdaálló festék és 5 kilométernyi acélburkolat került rájuk. A tartókötél egy darabja ma is Strauss szobra mellett van kiállítva.

A két óriási torony közt feszülő híd két fő kábele egyenként 11 000 tonnát nyom, és 27 572 önálló huzalból áll. A feszítő kábelek átlagosan 90 cm átmérőjűek. Amellett, hogy megtartják a hídpályát, a nyomást és a feszítőerőt a tornyokon át a híd két végén lévő horgonyokhoz továbbítják. Emellett a 160 km/órás szélrohamok se jelentenek veszélyt, és itt a kilenc méteres kilengés még normálisnak számít. A híd számtalan földrengést is kiállt, köztük a megsemmisítő erejű 7,1-es fokozatú rengést. Fennállása óta csak 3-szor kellett lezárni a nagy szélviharok miatt. 8 gyorsforgalmi autósáv dübörög keresztül rajta, és külön gyalogos és kerékpársávot alakítottak ki.

A munka víz alatti része is kockázatos volt, ugyanis az összecsapó áramlatok állandó veszélyt jelentettek. Az ár-apály fordulatkor a tengervíz találkozik azzal, ami az öbölből ömlik kifelé, így a víz egyszerre két irányba folyik. A búvároknak folyamatosan küzdeniük kellett a szűnni nem akaró kavargásban. A megoldás az óriási, dinamittal tömött acélcsövek tengerfenékre süllyesztése volt. Lépésről lépésre robbantottak utat a 30 méter mélyen húzódó sziklákig, így a hullámoktól védve a munka szépen haladt.

A felszíni munkálatok összehangolása egyre több bonyodalommal járt. Az uszályok és a hajók nem tudtak dolgozni a viharos tengerben, és az állandó köd is gyakran mindent beburkolt. Építettek tehát egy mólót, amelyet bármilyen jármű egyszerűen meg tudott közelíteni, és ezzel az építkezést is megkönnyítette.

Ez a móló nem állt sokáig, még 1933 augusztusában bekövetkezett a „móló-story” első epizódja. Egy kifutó teherhajó 600 méterre eltért az útvonaltól, és az éppen befejezett szerkezetbe rohanva súlyosan megrongálta azt. Két hónappal később új mólót készítettek, de egy októberi vihar leszaggatta a frissen összeácsolt szerkezet tetejét. Ismét felépítették, de december 14-én egy még hatalmasabb vihar ezt is szétrombolta. 5 hónappal később új móló készült, elég erős, hogy bármit kiálljon. Ezután már könnyebb volt a simára robbantott tengerfenékre hatalmas betontömböket süllyeszteni. Ezekből ovális tartályt építettek, amelyeket külső vasalat védett. A zsaluzat által körülhatárolt területről 42 millió liter vizet szivattyúztak ki, mielőtt beöntötték a 100 ezer köbméternyi betont. Az emberek térdig gázoltak a kötő betonban, miközben szétterítették, és szilárd alapot hoztak létre a tenger fenekén. 1935. január 3-án a valaha épített legnagyobb pilléralap elérte végleges magasságát, 13 méterrel emelkedett a víz felszíne fölé.

1937 májusában a híd végre elkészült, ám a történet korántsem ért véget… A Loma Preitai földrengés 6,9-es erősségű volt. A rengés estéjén a híd ringani kezdett. A hidat érő lökések a hídpályára és a tartókötelekre is továbbgyűrűztek, azok pedig mozgás formájában nyelték el őket. A függesztőkötelek láthatóan, sebesen inogtak, de a híd csak azt tette, amire tervezték: kilengett. Elnyelte a földrengés energiáját, majd rezgés és mozgás formájában szabadult meg tőle. Az energia szétoszlatása akkor megelőzte a Golden Gate katasztrófáját, de a híd legújabb felülvizsgálata szerint ez nem lesz elég, ha a történelem megismétli önmagát.

A híd karbantartása és fejújítása folyamatos munkálatokat vesz igénybe. A két leglényegesebb új szerkezeti megoldás a híd szakaszait elválasztó ólommagvas gumiból készült támaszték és a lengéscsillapítók, amelyek elnyelik a rengés erejét és remélhetőleg megmentik a hídszerkezetet. Szakaszról szakaszra fel kell tehát készíteni a hidat, hogy amikor rázkódni kezd alatta a föld, a szeizmikus erőkkel együtt mozogjon.

Érdekesség: a híd építői közül utolsóként Jack Balestrei halt meg 95 éves korában 2012. április 21-én San Franciscó-i otthonában. A férfi 17 évesen kapott munkát az építkezésen.