Sokakban felmerül a kérdés, milyen ember lehet az, aki kémiával foglalkozik. Milyen fokú perverzitás szükséges ehhez? Nem egy népszerű téma. Lehet, hogy csak a fanatikusok művelik? A jelek szerint másokat is érdekel a kérdés: hogy lesz az ember kémikus. A következőkben igyekszem megfogalmazni, hogy történt ez az én esetemben.

Én nem kémia tanárnak készültem, hanem - családi hatásra - orvosnak. Édesapám ugyanis orvos volt, és a munkája, a hozzáállása, a tudása, a segíteni akarás, az emberek szeretete motivált abban, hogy ezen az úton maradjak. Mi kell ahhoz, hogy az ember azzá váljon, amivé szeretné, hogy váljon? Nagyon sok kitartással és egyben lemondással jár; ez a bátyámnak sikerült. Ha ez nincs meg, akkor számos olyan dolog, esemény, személy befolyásolja az embert. Engem talán ez utóbbi jellemez.

Amit talán kevesen tudnak rólam: hallássérült vagyok. Óvodás koromban derültek ki a dolgok, nem beszéltem, ez volt az egyetlen jel. A beszéddel 4-5 évesen egy kétéves gyermek szintjén voltam. Kerülhettem volna bentlakásos otthonba, de szerencsémre a szüleim nem ezt a kényelmes dolgot választották. Édesanyám sok-sok éven keresztül foglalkozott velem, beszéltetett, tanított; a végén túl jól rehabilitált. Ennek vannak jó és rossz oldalai, de én próbálom csak a jót nézni, és elfogadni a helyzetet. Ez azonban már egy másik történet.

Szóval alapvetően szerettem tanulni, szívtam magamba mindenféle tudást, minden érdekelt. Nagyon sok tanár hatott rám a különböző iskolai szinteken. A kedvenc tantárgyammá a matematika vált, az ment a legnehezebben. Az órák hosszat történő bíbelődés után a feladatok megoldása nekem olyan örömforrást nyújtott, mint másnak egy csók az egyetlen szerelmétől.

A miskolci Földes Ferenc gimnáziumba nyertem felvételt kémia tagozatra. Az e tárgyat oktató tanárnő nagyon nagy lelkesedéssel tanított minket, részt vettem én is Irinyi versenyeken. Mondhatnák egyesek, hogy akkor itt dőlt el minden, de ez nem így volt. Az utolsó évben a tanárnő mondott valamit nekem az osztály előtt (már magam sem emlékszem, hogy pontosan mi volt), amely miatt annyira megsértődtem, hogy leadtam a tagozatot.

Nem irigylem az akkori saját magamat, kedves szüleimet és a mai diákságot, akiknek ilyen idős korban kell eldönteniük, hogy mik is szeretnének lenni igazán. Azok, akik tudják, azok igazán szerencsések, és ahhoz már nem kell más, csak kitartás. Belegondolva, mi az a szak(ma), amelyet szeret az ember, és meg is lehet belőle élni, ez a kettős kiváltság kevés embernek adatik meg - szerintem. Visszatérve magamra, abban a pár hónapban sok minden megfordult a fejemben: orvos, gyógytornász, ügyvéd, programozó matematikus, német nyelvész, magyartanár. Ez utóbbira azt mondta az egyik középiskolai tanárom egy másik diáktársamnak, „hogy inkább egy rituális öngyilkosság, mint a lassú éhhalál” - utalva erre a magyartanárok és mai tanári társadalom helyzetére is. Néhány hónapig minden, ami ezzel kapcsolatos procedúra, alkalmassági vizsga, felkészülés pár tanárnál, erről szólt. Aztán tudatosult, hogy egyik sem lehetek igazán.

Az orvosi pályám már vérnyomásmérés és mellkashallgatás szintjén derékba tört. Csak egyszerűen abba gondoltam bele, hogy nem tudnám tiszta lelkiismerettel végezni a munkát annak ismeretében, hogy mondjuk nem hallok pár zörejt, ami nem elhanyagolandó tény. Bár kidolgoztam egy módszert, hogy tudjak hagyományos vérnyomásmérővel dolgozni, mégis úgy döntöttem, hogy nem lehet. A röntgenorvosi jött szóba, bár ahhoz nem volt igazán nagy kedvem, hiszen ezen a területen nem találkozok mindennap emberekkel. Aztán szüleim tanácsára - abból kifolyólag, milyen precíz, nyugodt vagyok, (bár ezt lehet, hogy pár diákom nehezen hiszi el) és milyen tiszta rendes szakma -, kémiatanár lettem. Nőként majd később milyen jó lesz, ha nyáron lesz szünetem, meg karácsonykor, meg húsvétkor, picit gyerekbarát...

Szerencsésnek mondhattam magam ahhoz képest, hogy másoknak még ez sem adatik meg, hogy tovább tanuljanak, nekem csak annyit mondtak, az anyagiak miatt két helyszín jöhet szóba, Miskolc, és Szeged. Szegedet választottam.

Volt pár mozzanat az egyetemi életemben, ami simán eltéríthetett volna a pályáról. Annyira jó voltam számolásból, annyira imádtam a laborokat (ami 4-5 órán keresztül tartott, s ha szerencsém volt és Pista bácsi nem öntötte ki az oldatomat), hogy felajánlották, menjek vegyésznek. Egy szerelmi csalódás miatt azonban én nem mentem. Abbahagyhattam volna a szakot egy sértődés hatására, amit az egyik tanárom mondott a vizsgámat dalban minősítve. Helyette jól kibőgtem magam, és a következő félévben felvettem egy olyan kurzust, amely csak arról a témáról szólt. A sors iróniája, hogy később ez a tanár lett a témavezetőm, és mai napig tisztelem, felnézek rá.

Magasabb szintre is merészkedtem, részt vettem konferenciákon és versenyeken, amelyekre jó szívvel emlékezem. Maradtak félbe gondolatok, elméletek, amelyeket lehet, hogy - ha időm engedi - majd továbbfejlesztek.

Így lettem én kémikus...

                                       Zongora tanárnőm az emlékkönyvembe ezt írta réges-régen:

„Egyikünk élete sem könnyű. És akkor?

Legyen bennünk kitartás,

és mindenekelőtt bízzunk önmagunkban.

Hinnünk kell benne, hogy tehetségesek vagyunk valamiben,

és ezt a valamit - kerül, amibe kerül- meg tudjuk valósítani.” (Marie Curie)