Ofőnek lenni nem kis feladat. Rengeteg felelősséggel jár. Viselni harmincegynehány fiatal sorsát, belelátni egyenként a lelkükbe, kezet nyújtani, ha baj van, megdorgálni, ha rosszat tettek, átérezni fájdalmukat, osztozni túláradó örömükben, vigasztalni, ha szükség van rá, bátorítani azt, ki már-már feladta.

Ofőnek lenni olyan, mint az anyaság (vagy apaság). Sok gyerek, sok törődés, „együttfejlődés”. Mind az enyém, hozzám tartoznak, hozzájuk tartozom, de ennél sokkal-sokkal több.

Ofőnek lenni nagyon érdekes, mert minden osztály más. Nem lehet belefásulni és garantáltan fiatalon tart. Egyszer csak észreveszed, hogy azt a zenét hallgatod, amit ők, olyan sálat viselsz, olyan karkötőt hordasz és már Te is azt a szlenget használod. Ugyanazért a filmért rajongsz, és lassan szelfiket is készítesz magadról.

Ofőnek lenni nemes feladat. Minél többet adsz bele, annál többet kapsz. De kár lenne azt hinni, hogy csak ezért tesszük. Azért tesszük, mert hiszünk bennük. Nem csak mert erre „esküdtünk fel”, hanem mert igenis értékesek.

Körülnézek a tanáriban és elismerően bólintok. Kollégák, nagyon jók vagytok! Te játszóházba viszed a „kicsinyeidet”; Ti korcsolyázni mentek hétvégén Szegedre; Ti épp most készíttettek osztályképet a gesztenyefák alatt; Ti meg már túl vagytok a Mikuláson, ajándékosztáson. Három napra Szentendrére készültök, és ebben a szörnyű időben is útra keltek. Most védőnő tart előadást az ofőórán, jövő hétre plusz korrepetálást szervezel nekik, hogy végre megértsék azt a fránya matekot. Te lobbiztál értük, hogy jutalmat kapjanak, Te sütit sütöttél, azzal kínáltad őket, Te megnyerted velük a Garabonciást és a listám végeláthatatlan.

Jó ezt látni és jó benne lenni e pörgésben. Jó lenne még több szabadidő, még több együttlét, mert a közös élményekkel együtt gazdagodunk. Kollégák, ne hagyjátok abba, hiszen érdemes. Nagylányok, nagyfiúk! Becsüljétek ezt meg! Jó kezek között vagytok, jó helyen!