Augusztus közepén már a legtöbb diák és pedagógus fejében is megfordul a gondolat: közeledik a szeptember, amikor a gólyák elrepülnek. Az én egykori kisgólyáim is lassan készülődnek, bár legtöbben még nem a „hosszú útra”, hiszen egy tanévre a Vízmű padjaiba térnek vissza. A velük töltött négy év vidám és nehéz időszakait, pillanatait idéztem fel ezen a kissé hűvös augusztusi napon.

 2008 szeptemberében kisgólyák voltak, amikor megismerkedtünk. Sok-sok örömet és ugyanannyi bánatot adtunk egymásnak a négy hosszú év alatt. Meséltek nekem, tanácsot kértek tőlem, vitáztak velem vagy egymással, barátságok, szerelmek szövődtek közöttük, védték magukat, játszottak, zenét hallgattak, aludtak, ettek-ittak, buliztak, csavarogtak, lógtak. Nem védeni akarom őket, de hozzáteszem, mindezek mellett rengeteget tanultak. Irodalmat, nyelvtant, matekot, fizikát, törit, szakmai tárgyakat... És persze a legfontosabbakat is: viselkedni egymással, tanáraikkal, szüleikkel. Kérni, köszönni, megköszönni - még ha néha kicsit ügyetlenül is J
Mára már megnőttek, felnőttek, nagygólyák lettek. Végeztek. Mindannyian sikeresen leérettségiztek. A vizsgabizottság szebbnél szebb feleleteiket hallhatta június közepén. Néhány gyors fotó az iskola előtt, s már el is indultak. Könnyes szemmel, de büszkeséggel teli szívvel engedtem útjukra őket, hiszen tudtam, tudom, megállják a helyüket az elkövetkezendő években is. Ahogy az ajtón kiléptek, hirtelen úgy éreztem, minden üressé vált nélkülük. De ez csak pillanatnyi rossz érzés volt, hiszen tudom, a szívem és a tőlük kapott fényképalbum tele van azokkal a szép emlékekkel, amelyekre mindig szívesen gondolok. A rosszakra pedig sosem. Nem szabad.