Lány, ezzel a szóval elég jól le lehet engem írni. Még így a félév vége felé is, sokszor hallom a hátam mögött az általam nem tanított diákok suttogását: ez tanár? Néha a nyelvemen van, hogy nem ez, hanem ő, és igen, tanár vagyok, de végeredményben nem sértődöm meg rajta, hogy diáknak néznek.
Az első pár héten, ha nem is szóban, de a kollégáktól is tapasztaltam hasonlót: orromra vágódott a tanári ajtaja, mert azt hitték diák vagyok, aki hívás nélkül nem lép a tanárok „otthonába”. Amikor hello-val köszöntem, visszafordultak, hogy diákként talán nem kéne letegeznem őket. Utólag mindig megkaptam a bocsánatkérést és a bókot, hogy nem nézek ki annyi idősnek, mint amennyi vagyok. Melyik nő ne hallaná ezt szívesen?

Aztán megállapítottuk párszor, hogyha majd az ötvenedik évem felé járok, és alig negyvennek nézek ki, milyen jó lesz nekem, és mennyien irigykednek majd rám. Ezt viszont majd csak az idő fogja igazolni. Ezzel együtt is szeretek itt tanítani. Otthon érzem magam az iskolában, a tanáriban éppúgy, mint a termekben. Minden kollégával tudok beszélgetni, és nem csak a tanításról. Ha kicsit tanácstalan vagyok, és szükségem van rá, akkor kisegítenek jó tanácsokkal, órai anyagokkal.

Ezen túl joggal vetődik fel a kérdés: mi van a diákokkal, akiket tanítok, hogyan jövök ki velük? Én úgy érzem, jól; és akikkel több órám van, vagy akikkel terepgyakorlaton voltam, azokat kezdem jobban is megismerni. Az őszi szakmai kirándulás külön élményt jelentett. Jó volt együtt kalapálni, meg este olyan régi sorozatokat nézni a diákokkal, mint amilyen a Szuper csapat, miközben ettünk és megvitattuk, kinek melyik szereplő a kedvence. Ilyen rövid idő alatt sosem hallottam ennyiszer a francia vagy az olasz himnuszt, a fiúk ugyanis folyamatosan ezt gyakorolták a busz végében.
Úgy találom, a Vízmű olyan hely, ahol olyan mondatok és szófordulatok hangzanak el, melyek talán idővel szállóigék is lehetnek. Ilyen például az, hogy a geológus diákok a „bőven elég” helyett „Bowen elég”-et mondanak, a híres Bowen-sor megalkotója, Norman L. Bowen után szabadon. Az ilyen beszólásokon mindig jókat nevetek, s újra meg újra rájövök, milyen kreatívak is tudnak lenni a diákok.
Nagy megtiszteltetés ért ezen az őszön, a tizedikesek előléptettek: mértékegységet neveztek el rólam. Vagyis jobban mondva átneveztek egyet, mert náluk a méter század része immár nem a centiméter, hanem a szentiméter. Mert ilyen ez a Vízmű, itt még ez is megtörténhet.