A helyi nagy Tesco-ban kisbevásárlást tettem. Szokásom szerint azt a pénztári sort kerestem, ami a legütemesebben fogy. Jól választottam, de … amikor én következtem … a pénztárgép mögül Pintér Fruzsina 14. Dvü osztályos tanulónk köszönt rám. Meghökkenésemet mosollyal viszonozta a pitvarosi lány, és készséggel válaszolt feltörő kérdéseimre.

 Igen, négy órában dolgozik pénztárosként; szereti; jól jön az a kis pénz ebben a drága világban; a szülei tudnak róla; a munka nem megy a tanulás rovására, hiszen jók az eredményei. És valóban, a félévi átlaga 4,67 volt, ami alapján a számítógép a végzősök évfolyamán a 13. helyre sorolta.
(Forrás: http://vizmu.net/index.php/component/content/article/37-egyeb/721-felevkor-ok-voltak-a-legjobbak.html)

A mögöttem állók természetesen nem díjazták csevegésünket, így fizettem, és távoztam. A gondolataim még sokáig forogtak a villanásnyi találkozás körül, és visszhangoztak fülemben Fruzsi szavai: „Adhatok még valamit?” Igen. Maradj meg ilyen kedvesnek, szorgalmasnak, kötelességtudónak, megbízhatónak, életrevalónak!

diribá