Arról már korábban hírt adtunk, hogy 2014 elején a Tót Melanzs kiadója történetíró pályázatot hirdetett „Így élünk mi vidéken” címmel, amelyre jelentkezhetett minden békéscsabai középiskolás tanuló. Műfaji megkötés nélkül olyan alkotást lehetett benyújtani, amely Békéscsabához köthető igaz vagy kitalált történetet dolgoz fel. Egyből az egyik kedves tanítványomra, Csizmadia Szonjára gondoltam, aki a magyarórákon is gyakran hivatkozott a nagyszüleitől hallott „csabai” történetekre. Szonja élt a lehetőséggel, pályázott, és nyert! Negyedik helyezést ért el, és a zsűri egyik tagjának, Poliák Judit békéscsabai írónőnek különdíja is őt illette.  Méltán, hiszen Szonja novellája azért is érdekes, mert a múlt és a jelen összefonódását, különböző generációk együttélését sok humorral, némi iróniával, de mégis rengeteg szeretettel ábrázolja.

Jó olvasást kívánok mindenkinek Csizmadia Szonja csabai meséjéhez.

Megbolondult a világ!

Reggel 6 óra. Csörög az ébresztő, kelni kell! Már több mint egy éve minden reggel a szomszédban lakó Mamónál és Tatusnál reggelizem. A korai kávé és tea iszogatása közben többször megcsapta a fülemet egy bizonyos mondat: „Nagykabát, mezítláb, megbolondult a világ!”. Gondoltam, rákérdezek, honnan jött ez a szófordulat, hiszen biztosan van ehhez is egy érdekes története Tatámnak, melyen -- mint mindig -- talán most is jól szórakozhatok.

Nem habozott Nagyapus, bele is kezdett rögtön. Gyerekkorában, mint manapság nekem is, reggel 6 órakor volt az ébresztő, ám teljesen máshogy alakult egy átlagos napjuk, mint az enyém. A korai órákban minden embernek vannak bizonyos szükségletei, ám ha tízen vannak egy pottyantósra – nem is fürdőszobára, mert hát az tanyavilágban úri dolog lett volna -- kicsit nehézkes az ember dolga. Így vált hát szokássá, hogy Tatám a testvéreivel a ház mögött lévő trágyadomb tetején leltek reggeli megkönnyebbülésre.

Nem is kell hangoztatnom, hogy még csak a történet elején járt Tatus, de már elég derűssé vált a reggeli hangulatunk. Tehát a reggeli „hegymászás” után összeszedték az ízéket (lerágott kóró), megetették a lovakat, teheneket, felkaptak egy-egy zsíros deszkát az asztalról, majd indultak az iskolába 7-kor, hogy a 8 órakor kezdődő tanításra odaérjenek. Egy osztályteremben voltak az alsósok, akiket Tanító néni tanított és egy teremben voltak a felsősök, akiket Tanító bácsi. Az iskola majdnem három kilométerre volt…

Hetedik osztályba indult, ezen a szeptember 1-jén Nagyapó. De volt, aki még a cséplőgépeknél dolgozott, mivel azok munkaidejét nem az iskolához igazították. Bár Tatus 6 éves kora óta dolgozott, ez őt most nem érintette, így hetedik osztályos korának első napját iskolában tölthette, így átesett a tiszta cipők, tiszta körmök és a tiszta zsebkendőnek rendszeres ellenőrzésén a hetes által, majd élménybeszámolót kellett tartania nyári jutalmáról, melyet Siófokon tölthetett úttörőtáborban, jó tanulmányi eredménye miatt.  Ekkor látott Nagyapám először a Balatonhoz hasonló vizet. A tábor részeként sétahajókázáson is részt vehettek, melytől eléggé féltek, hiszen pár nappal előtte borult fel egy hasonló hajó a Balatonon, tele gyerekekkel. Tatám a mentőpadon ült, és abba kapaszkodott, hogyha netán valami baj történne, ő biztosan megmeneküljön. A nyaralás során kaptak fagyit, fürödtek, ötször étkeztek naponta, amit persze az irigykedő osztálytársak nehezen hittek el, hiszen olyan nem volt, hogy valaki ötször evett egy nap. A nyárról szóló történet végeként mesélte, hogy a hazafelé út mókás volt, hiszen a tábornak a lényege volt az is, hogy minden gyerek pár kilóval nehezebben menjen haza, hogy a szülők lássák, hogy jó helyen voltak csemetéik. A haza vezető úton mindenki kapott egy-egy szendvicset, nehogy éhesek legyenek, mikor hazaérnek. A szendvics kenyérből, vajból és Pick-szalámiból állt, ami ma sem a legolcsóbb csemegének számít. Mivel Tatám a zsíros és lekváros kenyérhez volt szokva, nem igen tudta mi az a Pick-szalámi, azt hitte penészes kolbász, így a „jó árban” levő felvágottat szépen kidobálta a vonat ablakából. Jópofa Nagyapusnak derogált a „luxus” szalámi; bár ez talán érthető, ha valaki még életében nem látott ehhez hasonlót.

Az iskolai élménybeszámoló után, mikor nagyapám hazafelé ment, összetalálkozott Dédnagyapámmal, aki bár aranyosan felajánlotta, hogy hazaviszi könyves szatyrát Papusnak, cserébe legeltetni invitálta őt, így már a délutáni szabadidő is ki lett töltve.

Az este sem telt eseménytelenül, hiszen jó fiútesókhoz mérten a csibészkedés sem maradhatott el. Amikor éppen nem a szomszéd srác „dugi cigi”-jét vámolták, esős napokon esténként fácánvadászatra indultak. A fácánok tollazata csillog a vízcseppektől, így egy kis fényben hamar meglátták a becserkészendő áldozatot a sötétben is. A gond viszont akkor történt, mikor észrevették, hogy nincsenek egyedül a fácánhús iránti éhségükkel, de a konkurensek balszerencséjére a fácánnak szánt bunkósbotos verést ők kapták. Mai napig, mikor találkoznak nagyapámmal a „versenytársak”, felemlegetik az akkor kapott „elfenekelést”.

Este hazatérve a „vadászatból” a lavórban végzett gyorsmosakodás után, ahol külön törölközőt használtak a lábukra, jött a lefekvés a „puha” ágyba, mely Tatus esetében egy disznótoros asztalt jelentett. Választhatta volna a pihe-puha ágyat, ám akkor osztozkodnia kellett volna a meleg helyen testvérével, mégpedig úgy, hogy egymás lábánál helyezkedett el a fejük, ami az akkori mosakodási kultúrából kifolyólag nem lehetett túl kellemes, így talán én is ezt a lehetőséget választottam volna a helyében.

Esős időkben azért Tatusék is gyakorolták a lógást, hiszen ilyenkor nem mentek iskolába, amit a Tanító bácsijuk többször szóvá is tett nekik: „Cukorból vagytok? Elolvadtok?” Ám az időt kihasználva sokszor gyűjtöttek csigát, hogy az ő tanyájukon is legyen, mert ott akkor nem volt. Már elég sok összejött, amit hazavittek, majd letettek az asztalra. Tettek-vettek, egyszer csak meglátták, hogy a Nagynénjük, aki velük lakott, fogta és levágta az egyik csiga „szarvát”. Erre Tatus bátyja úgy felidegesítette magát, hogy mindenféle szépet és jót kezdett mondani a drága Nagynéninek. Bár érthetetlen, mi késztet valakit arra, hogy levágja egy csiga szemét, de hát mindig voltak furcsa emberek és mindig lesznek is.

Még mindig nem derült ki, miért is mondta Tatám sokszor a mondását, így hát faggatózni kezdek. Nyugalom, nyugalom -- mondta, majd folytatta. Hűvösebb reggeleken Dédi mamám bedobott pár krumplit a kemencébe, hogy mire indulnak a gyerekek, átsüljön és melegítse őket a forró pityóka az iskolába vezető úton. Furcsa dolog volt akkor a szokás. Mikor még nem volt fagy, de már meleg sem igazán, Tatusék mezítláb és nagykabátban jártak iskolába. Mint kiderült, módosabb iskolatársai csúfolódása volt akkoriban az említett mondóka. Sokat változtak az idők, de érthető, ha Tatám már csak annyit mond: Megbolondult a világ!