Mikor kinyílnak az ég csatornái, a Földön megered az eső, és az utcák száraz járdáin nedves pocsolyákba gyűlnek a kristálytiszta esőcseppek. Az utcákat járó emberek száraz helyre húzódnak, viháncolva futkároznak a cseppkavalkádban, és esernyőket nyitnak, ezzel színesbe öltöztetve az utca monoton szürkeségét. A kis kávézókból és éttermekből a kinti hidegbe önfeledt nevetés szökik, melynek hangját elnyomja a szomorú és dühöngő vihar. A távolban egy hirtelen felvillanás, egy villám kettétör egy fát, és az élettelenül hullik a földre. Aki arra jár, kikerüli, figyelmet sem fordít rá, a rászálló madárkák mégis megkönnyezik lakhelyük elvesztését, de a hirtelen támadt égzengéstől megriadva gyors szárnycsapásokkal menedékbe húzódnak. A fűszálakon az esőcseppek zöld kristályként fénylenek. Az utcai fények megtörnek az esőcseppeken és a káprázatos szivárvány színeiben játszadoznak. A nagy égi csata azonban alábbhagy, és megjelenik a felhők boltozta égen az angyali fényben ragyogó nap. Sugarai meghozzák az utcára a békét, és elűzik a hideg levegőt. A selymes fény az utcára csalogatja az emberek millióit, hogy gyönyörködhessenek benne.  Ez a kép közelebb hozza az embereket és megmutatja, hogy semmi sem tart örökké, és mindig történik valami jó, még ha az fel sem tűnik.