Jó pár évvel ezelőtt, vagy akár azt is írhatnám, hogy x évvel ezelőtt, amikor elkezdtem ebben az iskolában tanítani, volt egy diákom, aki más volt, mint a többiek. Más, mert sokkal érzékenyebb volt, érdeklődőbb és nyitottabb a világra, mint a társai. Ez pár hét alatt kiderült a számomra; ő akkor már 11.-es volt. Sokszor példálóztam vele az elmúlt években, hiszen nem túl gyakran fordul elő, hogy a kezeim közül – lévén műszaki szakközépiskola – valaki angollal és ének-zenével szeretne továbbtanulni. Ugyanis az angol mellett különös érzéke és tehetsége volt a zenéhez. Az iskolai ünnepségeken sokszor szerzett emlékezetes pillanatokat dalaival és önmaga zongorakíséretével.

Idén nyáron az egyik hazai zenei tehetségkutató műsorban lettem figyelmes egy fiatal srácra, aki rettentő módon hasonlított a fent említett volt diákomra. Kiderült, nem csak, hogy hasonlított, hanem ő maga volt az, Andelic Jonathan. Izgatottan ültem le a képernyő elé és vártam az előadását, de amit láttam és hallottam, az minden várakozást felülmúló teljesítmény volt. Kifogástalan énekhang, nyitottság, érzelem és valami plusz, ami igen nehezen önthető szavakba, de talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy élettapasztalat. Felnőtt egy volt diákom, és úgy tűnik, megérkezett. Megérkezett oda, ahova mindig is húzott a szíve és ahol láthatóan jól érzi magát.
Jonathannal még a válogatók során vettem fel a kapcsolatot, és kérdezgettem a Vízműs évekről.
- Jonathan, mikor jártál a Vízműbe?
- 2000-től 2004-ig „firkáltam a padokra” a Vízműben, földmérő és térinformatikai technikus szakon, és Nagy János tanár úr volt az osztályfőnököm.
- Mire emlékszel vissza szívesen a Vízműben eltöltött éveidből?
- Legjobban azokat a szakmai gyakorlatokat élveztem, amikor kieresztettek minket a tanterem ketrecéből a szabadba.
- Ki volt az a tanár, akire szívesen emlékszel vissza, vagy aki a legtöbbet adta neked középiskolai tanulmányaid során?
- Az osztály egyik nagy kedvence volt Roósz Judit tanárnő, aki – noha nem volt az osztályfőnökünk, de – amolyan „anya” szerepet töltött be az osztályunkban. Most, hogy a kérdés kapcsán kénytelen vagyok nosztalgiázni, meg kell, hogy állapítsam, sok jó tanárunk volt. Személyes kedvencemként mégis Oláh Zoltán tanár urat emelném ki, akinek – annak ellenére, hogy a matematika nem volt még az ivócimborám sem, mégis – sikerült megértetnie velem a tudományág filozófiai bugyrait.
- Mi történt veled az érettségi óta?
- Sok minden. A fontosabbak kronológiailag: mester diplomáztam Egerben ének-zene tanár és karvezetőként. Egyházzenét tanítottam Budapesten, egy teológiai főiskolán, majd kimentem Angliába egy évre önkéntes munkára egy nemzetközi szervezethez. Miután hazajöttem, elkezdtem zenetörténet és zeneirodalmat, hangképzést és zenekari gyakorlatot tanítani Békéscsabán a Premier Művészeti Szakközépiskolában és Szakiskolában, és eközben megjelent az első kislemezem, Tiéd legyek címmel.
- Már a középiskolában bizonyítottad zenei tehetségedet. Mikor kezdtél zenélni és milyen hangszeren?
- Kisgyermekkoromban kezdtem. Zeneóvoda után zeneiskolába jártam, ahol zongorázni tanultam. A komolyzenei tanulmányaimat a Vízműs évek alatt pihentettem, de közben is aktívan zenéltem, énekeltem, zongoráztam.
- Mióta foglalkozol énekléssel? Mindig is együtt járt a zenéléssel?
- A zenéléshez hasonlóan, az éneklés is ösztönös dolog nálam. Mindig is énekeltem, de tudatosan 18 évesen kezdtem vele foglalkozni a főiskolán.
- Mikor és miért döntöttél úgy, hogy jelentkezel egy országos tehetségkutató versenybe?
- Valójában magamtól soha nem jelentkeztem volna egy tehetségkutatóba. A közeli barátaim ezt tudták, úgyhogy nem is unszoltak. Viszont ezzel ellentétben a távolabbi ismerősök, vagy akikkel ritkábban találkoztam, többször is bökdöstek, hogy „Mi lenne ha…?”. Másrészről ott volt bennem egy olyan érzés, hogy nem akartam lemaradni egy újabb lehetőségről, hogy aztán egy újabb „Mi lett volna, ha…?” maradjon bennem. Sokszor éreztem azt, hogy elmegyek lehetőségek mellett (vagy lehetőségek mennek el mellettem), nem veszem észre őket, nem tudok élni velük és aztán későn veszem észre, hogy egy újabb vonatot késtem le. Nos, ezt nem akartam többé. Összeszedtem minden bátorságomat, és elmentem a válogatóra, hogy 50 évesen ne legyek teli elmulasztott lehetőségekkel.
- Milyen érzés volt a mentorok és a nagyközönség előtt énekelni, látván a rajongásukat és érezvén a szeretetüket?
- Nehezen tudom pontosan leírni az érzelmeimet. Nem először álltam nagyszínpadon, de ez mégis, az eddigiekhez képest teljesen más volt. Ami biztos, hogy amikor „kilöktek” a tribünre, úgy voltam vele, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Nagyon megtisztelő és felemelő érzés volt, hogy olyan szakmai kvalitások előtt énekelhettem és zongorázhattam, mint Tóth Gabi, Little G, Alföldi Róbert és Szikora Robi. Az elsődleges célom a zongoránál már nem az volt, hogy hiper-szuper nagyot produkáljak, hanem hogy közvetítsek, adjak valamit a zsűri tagjainak, és az összes embernek, aki hallott, még ha először és utoljára is. Aztán az erre kapott reakció még most is elmondhatatlan érzés. Ilyenkor mélyről ad az ember magából, és ha azt ilyen minőségben és mennyiségben értékelik, megbecsülik, az több mint bátorító.
Az interjú óta eltelt kis időben Jonathan már bekerült a tehetségkutató élő show műsorába, ahol hétről hétre kell bizonyítania tehetségét az egész ország előtt. Nekünk már bizonyítottál Jonathan, mi tudjuk, hogy benned van az a bizonyos V(ízmű) faktor. Bizonyíts az országnak is, és öregbítsd iskolánk hírnevét. Mi segítünk, ahogy tudunk: a szavazatainkkal!