Kevés olyan művész van, mint Radnóti Miklós, akinél az élet és költészet ennyire elválaszthatatlan lenne. Születésének tragikus körülményeitől egész életében nem szakad el, s egyre erősödő mértékben jelennek meg verseiben a bűntudatnak, a szenvedés jogosságának motívumai. Származása pedig sorsának történelmi tragikumát adja.
Radnóti alakját idézte meg irodalmi estjén szeptember 29-én 19.00 órakor a Békéscsabai Jókai Színház színművésze, Szőke Pál. A 12. D osztályból Roósz Judit magyartanárnő és még néhány tanárunk társaságában megtekintettük az előadást.

A színház előtt gyülekeztünk, majd mikor mindenki megérkezett, felmentünk a stúdióba. Nagy izgalommal vártuk, hogy milyen lesz ez az előadás. Voltak, akik korábban nem érdeklődtek annyira Radnóti versei iránt, viszont a végén mindenkinek megváltozott a véleménye. Én nagyon szeretem Radnóti verseit, mert mélyen hatnak rám. Az előadás egy nagy dübörgéssel kezdődött, amire mindenki felfigyelt, majd besétált „Radnóti”, és elkezdte mesélni életét. Csak néztünk és hallgattunk, a szememből könnyek folytak ki a meghatottságtól. Majd Fanni szerepében Tatár Bianka lépett színpadra, aki megmutatta Radnóti életét, szenvedéseit és boldogságát egyben. Közben verseket szavalt és énekelt, amely mély érzéseket váltott ki bennünk.
A költőt 1944-ben a Szerbiába hurcolták, majd kegyetlen, erőltetett menetben vitték Németország felé. Az agyongyötört művészt a Győr melletti Abda határában valószínűleg 1944. november 9-én agyonlőtték. Amikor ezt a tragikus jelenetet felidézték a színpadon, meghallottuk a puska hangját. Mind összerezzentünk, és megszólalt a színész, aki elszavalta a Nem tudhatom… című költeményt, amit szeretnék megosztani olvasóinkkal. Radnótit származása miatt kirekesztették a magyar nemzetből, ő mégis ragaszkodott a magyarságához, hazájához.

Radnóti Miklós: Nem tudhatom...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

(1944. január 17.)