Az ember néha észre sem veszi azt, ami a szeme előtt van. Így történt ez velem is, amikor az ősz egyik napfényes délelőttjén az Élővíz-csatorna partján sétáltam. Nap mint nap járok itt, és még sose jutott eszembe, hogy lemenjek a vízhez.

Pedig egy teljesen másik világ tárul elénk. Ragyogó zöld víztükör, amelyen kacsák úszkálnak békésen, mit sem törődve a város zajával. Kíváncsian jönnek közelebb hozzám, a félelem minden jele nélkül fordítják felém színpompás fejüket. Bizonyára többször kaptak már a járókelőktől kiflicsücsköt vagy egyéb csemegét. A lombjukat hullajtó fák díszlete alatt csak egy-két horgász üldögél.

Érintetlen természet a város közepén? Valóban! Igazán szerencsések vagyunk, hogy iskolánk mindössze pár méternyire fekszik innen. De akkor még a Deák utca hársfáiról nem is beszéltünk. Az érettségik idején illatukkal varázsolják el az erre járót. Most zizegő avar közt járhatunk, és az ősz színeiben gyönyörködhetünk.

Menjünk csak közelebb! Nem kis környezeti értékkel bírnak iskolánk udvarának most kopasz, öreg gesztenye- és nyárfái sem. Vajon mennyi barátság, szerelem szövődhetett alattuk az eltelt évtizedek során? Milyen reménytelenül kopár és barátságtalan lenne nélkülük itt minden!

És a csodák itt nem érnek véget: koronája a sok szép itthoni élménynek a búcsúzó november rendhagyó, pompás szivárványa. Valahogy Simone Weil egyik gondolata jutott eszembe, mely szerint: „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.” Milyen igaza van!