Próbálom felidézni magamban az ünnepet. De nem megy; elolvadt az első hó, minden szürke, munka van, hétköznap. Az osztálytermemet már feldíszítettük, és időnként az aula fenyőfájának illata is emlékeztet rá, hogy ideje van a készülődésnek. A saját kezűleg készített és megvásárolt ajándékok is várják a csomagolópapír-díszköntöst. Csak belül nem mozdul még semmi. Az adventi gyertya harmadik lángja is fellobbant, de még nincs meg a fény. Csönd van, nagy és mély. Talán ez az igazi várakozás.

A média közben eláraszt: szeretet ünnepe…, világvége…, pedagógus pályakép…módosuló ponthatárok…Bennem kételyek, szkepticizmus, némi cinizmus… kizárom a világot, befelé figyelek.

Régi karácsonyok fénye villan, illan. Az akkori ízeket felidézve vágyom a csodát. Semmi.

Vajon hányan éreznek hozzám hasonlóan? Hiába, az ünnepet nem lehet kierőszakolni. Az vagy van, vagy nincs.

Ennyire eltompultak az érzékszerveim, hogy semmi sem képes előhozni az ünnepet?

Aztán megszólal bennem egy régi Piramis szám: „Tél volt, hó esett, és jöttek az ünnepek…”

Egyszerre csak megtalálom az ÜNNEPET! Nem a csillogóan csábító kirakatokban, nem a fahéj illatú téren, nem a mézeskalács ízében. Ezek mind mégis kellékei a felismerésnek, hogy a szívemben él az ünnep.

Miért írom le mindezt? Talán azért, hogy ne ostorozzuk magunkat, ha nem árad belőlünk a szeretet, ha nem sül elég pirosra a bejgli, ha gyarló módon ajándékot várunk, miközben azt hangoztatjuk, hogy ez nem az ajándékozás ünnepe.

Ilyenek vagyunk! Elrontott és meghitt ünnepeinkkel. Aki 2012 évvel ezelőtt eljött hozzánk, pont ilyennek szeretett bennünket, hiszen Ő gyarlósága és hibája ellenére SZERETTE az EMBERT. Nem az emberiséget, hanem minden egyes embert: az árulót, a farizeust, a kételkedőt, a léhát, a bukottat, még a hitetlent is. Természetesen, nem lehetünk olyanok, mint Ő, de ha csak halvány pislákoló fényt adunk át magunkból, akkor kigyúl bennünk a karácsony melengető lángja.