Ez a nap is eltelt, de valahogy nem olyan volt, mint a többi. A kollégisták - péntek lévén - már reggel összecsomagoltak, volt aki az iskolába is elhozta a hátizsákját. Az órák is gyorsabban teltek, a jobb jegyért folyó harc is befejeződött; a tanárok is többet foglalkoztak az elektronikus naplóval, s a délutánra koncentráltak.

A türelmetleneket a finom ebéd nem tudta marasztalni, útra keltek - hazafelé. Összeült a tantestület, és osztályozó értekezlet formájában pontot tett az első félév végére. A kép, - mint félévkor mindig - vegyes. Van csapat, ami sokat „érett” a júniushoz képest, és van, aki pont ellenkezőleg. A legkellemesebb, amikor érezzük, megérte vesződni egy gyerekkel, tantárggyal, anyaggal, feladattal. A kudarc viszont keserű, de ez még nem Mohács!

A mérleg most még nem egy bizonyítvány, csak egy jelzés félidőben, ami arról értesít mindenkit, hogy jó-e az irány, a teljesítmény, a szorgalom. Mégsem szabad a félévit félvállról venni. Tanárnak, diáknak, szülőnek üzen valamit ez a számsor. Ha gyenge a mérleg (vagy éppen kudarcos), az üzenet szigorú: elemzni a helyzetet, okokat; és radikálisan változtatni. Ha mosolyt ébreszt a számsor: apró pihenés, az elismerések bevasalása, majd hasonló folytatás. Egy azonban biztos: nincs olyan munka, amin ne lehetne javítani. Legyen ma az a pont, ahol mindenki elgondolkozik ezen, és előrelép egyet (a gyengébbek kettőt).

Legközelebb már komoly a tét, amikor összeül a tantestület, hogy osztályozó értekezlet tartson. Az a számsor már a bizonyítványba kerül. Annak már minden arcon mosolyt kell ébresztenie.