Mióta osztályfőnök vagyok, egész más szempontok uralják a tanári munkámat. Van egy kis csapat, akikért aggódom, törődhetek velük, akiknek a mindennapjai, a teljesítményük, az örömeik, bánatuk személyesebben érint, mint más diákoké, akiket tanítok. Ők az „enyémek”.

Érdekelt, hogyan töltötték a téli szünetet. Egy rögtönzött felmérésből kiderült, hogy egyrészt nagyon várták már, hogy végre lazíthassanak, ne kelljen iskolába menniük egy kis ideig; másrészt (ennek külön örültem) szinte kivétel nélkül mindenki a családjával töltötte a szabadnapokat. Közös munkával készültek otthon a finomságok az ünnepi asztalra, közösen díszítették a szüleikkel a karácsonyfát és volt olyan is, aki saját kezűleg gyártott aprósággal lepte meg szeretteit, mert így személyesebbnek érezte a kedvességet.

Izgultam, vajon hol tartunk, ebben a korban vajon mennyire engedik el magukat szilveszterkor, mennyire vágynak arra, hogy ne otthon legyenek, ne szülői felügyelet alatt kelljen éjfélkor koccintani. Örömmel hallottam a beszámolókat, melyek szerint az osztály tagjai vízműs diákhoz illően, kulturáltan köszöntötték az újévet!

Bár diákjaim nagyon speciális, az átlagostól eltérő szokásokról nem számoltak be, mégis jó érzés volt hallani, hogy nem az volt az elsődleges, hogy karácsonykor mit találnak a fa alatt, hanem tevékenyen részt vettek az ünnepi előkészületekben. Az otthoni barátokra, régi osztálytársakra is jutott idő, akikkel az iskola alatt ritkábban találkoznak, hiszen a hétvégéknek is hamar vége szakad.

Szilveszter után többen is igyekeztek ráhangolni magukat a tanulásra, az iskolai feladatokra. Az első tanítási napon mindenki örült, hogy viszontláthatja osztálytársait. A kezdés után rögtön jött a félévzárás, vártuk az eredményeket. Az átlagunk nem lett rossz, de a többségnek adott a lehetőség a második félévben a javításra.

Martinák Judit osztályfőnök (10. B)