Mondd, hogy π!

Szerda negyed három. Néhány vízműs, ahelyett, hogy úton lenne már hazafelé, a 31-es terem felé tart. Útközben még egy kávé az automatából, hosszú lesz még az elkövetkező másfél óra.

Ők a tizenegyedikes emelt matekos csapat. Szeptember óta kitartanak, mármint a jobbak. A kevésbé elszántak már bedobták a törölközőt. A gárda nagy részét a 11. B-sek alkotják. Rajtuk kívül a 11. E osztály egy képviselője és egy leányzó a Keményből színesíti a gárdát.

Befutok én is. Laptop-csatlakoztatás az interaktív táblához, és már mehet is. Feladatok. Könnyebbek, nehezebbek, érdekesebbek, ijesztőek. Jönnek az ötletek, javaslatok. Kevésbé frappáns ötletek esetén belefér egy kis piszkálódás is. (Milyen felemelő érzés, ha más nagyobb hülyeséget mond, mint én! Ez olyan megnyugtató.)

Hangulat az van. Általában elég jó. Mégiscsak büszkeséggel tölti el az ember gyerekét, ha olyan feladatot old meg, amivel igazán meg kell küzdeni. Megéri. Cél a sikeres érettségi és az egyetem!

Telik az idő, egyre inkább látszik a szemekben a fáradtság. Háromnegyed négy, itt a vége. Megígérem, hogy a feladatokat felteszem a közös email-fiókunkba. Aztán persze vasárnap jön a figyelmeztetés: Elfelejtette, tanárnő! Küldöm a feladatokat, és a következő szerdán ismét várom Őket. Őket, akiket és akikért érdemes tanítani.