Szeptemberben álltam be a Vízmű közel hatvan főt számláló tanári karának csatasorába. Azóta eltelt hat hónap: túl vagyunk egy félévzáráson, számtalan rendezvényen, s lassan közeleg a tanév vége is. Ezen időszak épp elég ahhoz, hogy egy tanár (főleg egy középiskolai oktatásban kezdő) számot vessen az eddigi tevékenységéről, s értékelje azt. Evvel próbálkoznék meg most e rövid szösszenetben!

Az elmúlt tíz évemet Szeged napfényes városában töltöttem, egyetemi közegben. Ott végeztem az egyetemet és ott szereztem meg geográfus (geológia szakirány) és földrajz tanári diplomáimat is. Ezek után pedig több évig oktattam az egyetemi hallgatóságot geológiai ismeretekre. Ez a világ teljesen más, mint egy középiskola: az egyetemre jobbára azért mennek az emberek, mert az adott tudomány érdekli őket, és ezek mellett viszont az órák nagy részének látogatása nem kötelező. Itt nagyon jól érvényesül a „magadnak tanulsz” elv. Ennek megfelelően az egyetemi tanórákon egy kisebb létszámú, csendben ülő és érdeklődő hallgatóságot talál az ember. Itt jegyezném meg azonban, hogy ez nem minden esetben így van... Joggal teheti fel a kezdő középiskolai tanár (ebben az estben én) a tanév előtt a kérdést, hogy milyen és mennyiben lesz más tanítani egy középiskolában? Milyenek lesznek ott a diákok? Érdekli őket egyáltalán a tudás megszerzése vagy csak azért járnak iskolába, mert kötelező? Hogyan lehet fegyelmet tartani egy osztályban? Ezekkel a kérdésekkel játszadozva kezdtem a tanévet szeptemberben Békéscsabán, egy újszerű és kicsit „idegen” környezetben.

A Vízműben a 9. osztályokat oktatom földrajzra (pontosabban megnevezésén „Földünk és környezetünk”), egy 11. osztályt „Földtani alapismeretekre” és „Műszaki földtanra”, valamint a technikus évfolyamot a következő tárgyakra: „Mérések és vizsgálatok”, „Teleptan”, „Magyarország földtana”. Ezeket elolvasva valaki meglepődhetne rajta, hogy milyen sokféle tárgyat oktat egy geológus, de jómagam ezt szerencsésnek tartom. A véletlen vagy a sors keze is lehet a dologban, hisz az egyetemen majdnem pontosan ezeket a tárgyakat oktattam, a nagy kedvencem és szívem csücske pedig Magyarország földtana. Ennek megfelelően ezekben a tárgyakban korábban szerzett mély ismeretek, terepi tapasztalatok komoly előnyt jelentenek az itteni oktatásban. Nem beszélve arról, hogy az összes órámat „digitálisan” tartom, magyarán „ppt-t” készítek, amelyek szintén a korábbi évekből rendelkezésemre álltak, komoly alapot teremtve ezzel. A diákság visszajelzéseiből tudom, hogy milyen fontos az, hogy a tanár nem az Internetről letöltött fotókat használ fel előadásaihoz, hanem majdnem minden esetben sajátot. Rendszeres országjárásaim során olyan szemmel nézem a környezetemet, hogy mi az a forma, amiről még nincs saját fotóm és mi az, amit be tudok mutatni az iskolában a diákságomnak. Nagyon jó példa erre egy nemrég megtörtént eset: a geológusoknak tanítom szerkezeti földtanból, hogy a kőzettestek közötti elmozdulás tanúi lehetnek egy kőzetfelszínen az ún. vetőkarcok. Ezek vizsgálatából következtetni tudunk a kőzetek egykori elmozdulásának nagyságára és irányára is. Az Internetről bárki le tud tölteni vetőkarc-fotókat, de szerencsémre közel tízféle vetőkarc-fotó közül válogathattam, hogy melyiket mutassam be a hallgatóságnak. Ezek alapján azt mondhatom el, minden fellengzést kizárva, hogy szakmailag nem okoztak gondot az új kihívások. De túl szép lenne, ha itt befejeződne a történet!

Természetesen számtalan olyan probléma előjött, ami nem oldható meg a tapasztalt kollegák segítsége nélkül: az elektronikus napló működése, az iskola különféle írott és íratlan szabályai, a rendezvények, a helyettesítések és még sorolhatnám. Ezen rutin megszerzésében sokat köszönhetek geológus kollégáimnak, Lisztes Tibornak és Szenti Alexandrának, valamint „földrajzi” mentoromnak, Benke Máriának is. Természetesen egy munkahelyen nem elég, hogy szeresse az ember a szakmát, az is fontos, hogy milyen környezetben tölti az ember a napjait. Ebben is szerencsésnek érzem magamat, hisz a tanári testület tagjai, a „vezérkar”, az iskolai bármely dolgozója biztosítja a jó hangulatú munkát és a segítőkészséget.

A másik kardinális kérdés pedig a fegyelmezés kérdése: erről röviden azt mondanám, hogy sokszor van olyan, hogy „fáradt” már egy osztály (no meg a tanár is) és néha oda kell „pörkölni” nekik, de egy kis odafigyeléssel és rutinnal felvértezve áthidalható problémát jelent. Hisz ezért vagyunk tanárok!

Rövid szintézisemet egy kínai közmondással zárnám, amit a vízműs diákságnak ajánlanék. Az egyszerűség kedvéért eltekintek most a kínai írástól és magyarul közlöm: „A tanárok csak az ajtót nyitják ki, belépned neked kell.”