Van egy csapat, inkább csak csapatka, vagy leginkább egy mag. A minap döbbentem rá, helyesebben számoltam utána, hogy a kosárlabdacsapatunk 18 éve töretlenül működik. 18 éve minden péntek este (leszámítva egy-két kényszerből vagy olykor örömmel kihagyott alkalmat) ugyanaz a forgatókönyv. Munkából haza, gyors vacsora kora este, többi családtag, gyerekek eligazítva, labda, sportszerkó a táskába és irány a tornaterem. ½ 8-kor kellemesen (néha túlzottan) elfáradva haza.

Tanári kosárnak indult. (Mivel volt tanári foci, miért ne lehetett volna tanári kosár is?) Akkoriban több olyan kolléga is volt, aki kellően magas vagy még inkább kellően elszánt és esetleg ráérős volt, aki örömmel jött el egyet játszani. Általában összejött 8 ember, ami egy jó játékhoz mindenképp kell, de ha nem, hát beszerveztünk néhány családtagot, férjet, feleséget, olykor kellően komoly és érett diákot is.

A csapat „nemzetközi” volt. Akkor indult az első évad, amikor a  Békeszolgálat (Peace
 Corp) Magyarországra delegált sok fiatal, lelkes amerikai tanárt angol nyelvet tanítani. Nálunk is volt egy. Justine. Nem volt hatalmas termet, de remekül bánt a labdával, a lelkesedése pedig mindenkit magával ragadott. Imádtuk őt is, meg a kosarat is. Aztán itt volt Maurice (Henderson). Igazi vérbeli fekete kosaras. Profi volt. (Megjegyzem, legalább olyan profi volt fociban is, mint kosárban. Mindkettőt imádta.)

A velem egykorú kollégák még emlékeznek Törőcsik tanár úrra, Fajzi Zsuzsa tanárnőre, Domokos Éva tanárnőre, a Dávid házaspárra. Subasicz tanárnő is oszlopos (és kiemelkedő J) tag volt. Sőt. Volt, hogy a korábbi szomszéd lelkész és családja is szívesen csatlakozott hozzánk.

Az évek alatt persze jöttek-mentek az emberek. Már rég nem nevezhetjük tanári kosárnak a programot. De az íze, hangulata megmaradt. Időközben változtak a kollégák, változtak a családtagok, felnőttek a diákok, gyerekek születtek, azok is felnőnek, lassan beállnak közénk, majd a helyünkre. Új kollégák jönnek, fiatalabbak állnak be. A jelenlegi tanerőből hárman vagyunk: Bogdánné Gondi tanárnő és Kovács Róbert tanár úr képviseli a fiatalabb nemzedéket, de bármikor szívesen fogadunk újabb játékosokat.

Nyaranta egy-egy kerti partira összejövünk, ha baba születik, meglátogatjuk, összefutunk az usziban, télen bowlingozni megyünk. Jó kis társaság ez!

S, hogy mindez miért jutott eszembe? Mert kezembe akadt pár régi fotó. Jó visszaemlékezni. Ha valami 18 éven át működik, akkor az ÉRTÉK, amit meg kell becsülni ebben a nyughatatlan, örökké rohanó, „semmi sem állandó” világban. Naná, hogy megbecsüljük! Létezni sem bírnánk e nélkül. Hetente egyszer másfél órára szabadnak érezhetjük magunkat a játék közben. Mert e sport, és játék nem csak a testünket, de a lelkünket is karban tartja.