A héten Tiszakécskén jártam. Búcsúzáskor vendéglátóm felsorolta, hogy mit kell még megnéznem. Egyebek mellett én a Tisza-partot választottam. Folyóparti gyerek vagyok, kitartóan próbáltam megközelíteni a vizet. Három ponton is próbálkoztam, végül sikerült.

Szerencsére volt nálam kamera, melyet sűrűn kattogtattam. A park, a folyó menti bokrok, fák még sugározták a nyárutó múló érzését, de az élénkzöld színek már mindenhol letűntek. Szeptember mester ecsete még zöldet festett, de gyakran vegyült már a sárga is. A figyelmes szemlélő érezte, itt hamarosan a rozsda, a vörös és a bíbor veszi át a főszerepet.

A szikrázó délutáni napsütés és a Tisza tiszta vize fürdőzésre csábított, de az üres strand, a kihalt elárusító pavilonok emlékeztettek a hajnali hidegre. A kezemet bedugtam a vízbe. Kiábrándító volt. Régen úgy mondtuk: "ebben a németek még talán megfürdenének, mi biztosan nem".

A föveny elárulta, hogy mozgalmas strandszezon után vagyunk. A vízfolyás irányából a távolban horgászok beszélgettek. Latolgatták a fogás esélyeit. A másik látóhatáron - a fodrozó víz határait kóstolgatva - egy szerelmes pár élvezte, hogy itt a világ szeme elől elbújtan sétálgathat.

A hőmérséklet lassan pulóvert kívánt. Ideje volt menni. Felkerekedtem. Az út még hosszú volt hazáig, de agyamat uralta a sok élmény. Korábban sosem jártam erre. Milyen lehet itt a nyár? Milyen vajon a tél? Biztosan máskor is kellemes. No, majd meglátjuk!