A szalagavatónak mindig sarkalatos kérdése, hogy ki lesz az a 12.-es diák, aki méltó arra a feladatra - és el is vállalja -, hogy egész évfolyama nevében elmondja a búcsúbeszédet.  Nem utolsó szempont az sem, hogy mit fog mondani, milyen szemszögből közelíti meg a témát, hogy a minden évben megjelenő műsorszám mégis más legyen, de legalábbis egy kicsit újnak hasson.

Az idén úgy adódott, hogy erre a feladatra négyen is vállalkoztak, és mindannyian alkalmasak is lehettek volna, hogy a gondolattolmácsoló szerepét betöltsék. A 12. B osztályból egy, a 12. D-ből három tanuló is jelentkezett. A kérdés már „csak” az volt, hogyan lehet igazságosan dönteni, kié legyen a lehetőség.

A kiválasztás versenyben született meg. Mind a négyen megírták géppel, jeligésen beszédüket, melyet egy borítékba zárva a portán határidőre leadtak.

A jelentkezők elszántságát mutatja, hogy sem a versenyeztetéstől, sem a szöveg megírásától nem riadtak vissza, de még a határidő betartását sem mulasztották el, hiszen tudták, hogy az kieséssel jár…

A zsűri, melyet a 12. A-sok és B-sek osztályfőnökei, a DÖK működését segítő kolléga, az igazgatóhelyettes úr és ezen osztályokat tanító magyartanár alkotott, a jeligés szövegek elolvasása után szavazással döntött. Mindegyikőjük összeállította a saját sorrendjét. A győztes négy zsűritagnál szerepelt első helyen.

Az eredményhirdetést nemcsak a diákok, hanem a döntnökök is kíváncsian várták. Ki rejlik a jelige mögött?

A beszédet Pesti Laura, 12. D osztályos tanuló mondhatta el. Utólag is bebizonyosodott, méltó volt a feladatra.

A diákok lelkesedése, kitartása dicséretre méltó. Hadd álljon most itt a nyertes beszéde mellett egy kivételével (aki nem szerette volna ily módon a szövegét a nyilvánossággal megosztani) mindannyiuké! Így a cikkolvasók közül ki-ki megnézheti, ő hogyan döntött volna.

Szeretettel és tisztelettel köszöntöm Önöket, Tanárainkat, Rokonainkat és Barátainkat!

Elérkeztünk ehhez a naphoz, melyet oly sokan régóta vártunk, ez a szalagavatónk napja.

Mint minden nagy eseménynek, ennek is megvan a maga varázsa, jelképe. A szalag is ez.

Ez az egyszerű szalag, jelképezi annak a 12 évnek a hosszú és fáradalmas munkáját, melyet az iskola padjában ülve együtt küzdöttünk végig. És a nagy küzdelmekben nagy barátságok születtek, szereztünk pár jó emléket, melyet nem felejtünk, s az osztálytalálkozón bőszen emlegetünk.

Felidézzük majd a gyermeki balgaság ezer kis csínytettét, és hogy milyen rosszak is voltunk, néha lusták is talán, ez is része azonban annak a négy hosszú évnek, amelyet együtt töltöttünk. De minden jónak vége szakad, és minden mosolygós perc abbamarad. Közeledik a pillanat, mikor elmegyünk, s itt hagyjuk az iskolánkat.

A szalagavató ennek az eseménynek az előjátéka csupán, itt van lehetőségünk a régi emlékeket még egyszer felhőtlenül felidézni, a barátságokat még inkább elmélyíteni, az osztályt még jobban összekovácsolni.

 A kedves szülők bizonyára tudják, milyen bonyodalmaink voltak az elmúlt hónapokban, és hogy milyen harcok során sikerült valamit összehozni, hogy mindenkinek tetsszen, hogy idáig eljuthassunk.

Biztosan tudom, hogy sokan és sokat készültek erre a napra, különböző osztálytáncok és formációk kerülnek ma még porondra, melybe sok időt és idegességet fektettünk, mint szüleink a nevelésünkbe és terelgetésünkbe.

A szüleink indítottak útnak a legelején, azután együtt döntöttünk a továbbtanulásról, és most újra ennek az időszakán estünk túl: Merre tovább?

Ha megállunk és visszatekintünk egy pillanatra, hogy honnan jöttünk, látjuk szüleink óvó tekintetét és mosolygós arcát, és látjuk tanárainkat is, kik a hosszú évek alatt a kis kamaszokból, belőlünk, ha nem is kémikust, de Embert, fiatal Nőt és Férfit neveltek. Köszönjük nekik azt a hosszú és fáradságos munkát, mellyel idáig eljuttattak minket, mert meg kell hagyni, nem volt egyszerű. Köszönöm hát a 12. osztályok nevében a szülőknek, kik most a nagy gyermeküket csodálják, és köszönöm a tanárainknak a sok fáradságos munkát, mit ránk fordítottak, és a segítséget, mit az évek során nyújtottak. Köszönjük osztályfőnökeinknek a sok órát és a sok plusz energiát, mit ránk áldoztak.

De én köszönöm nektek is, kedves végzős barátaim, köszönöm, hogy együtt lehettünk, és ezt a négy évet együtt tölthettük. Remélem - szívből kívánom -, hogy mindenki, aki ma ide kiáll, és megkapja azt a szalagot, mely az érettségi közeledtét jelzi, kihúzva és büszkén mosolyogva mondhatja el magáról, hogy mindent megtett a kitűzött céljai eléréséért.

Mikor elkezdtük az iskolát, kis alsósként mindenki nagy ember szeretett volna lenni, most meg kell mondanom nektek, sikerült. Az, hogy idáig eljutottunk, jelzi, lesz belőlünk valaki, és ha nem is űrhajós, vagy autóversenyző, de alkotó művészek. A gyermekkori felhőkre épült álmoknak májusban beton alapot adunk, és művészi egyszerűséggel oldjuk meg minden gondunk, bajunk.

Kívánom, hogy akik most ide kilépünk, mind elmondhassuk magunkban: aki voltam gyermekként, remélem büszke most rám.

Egy utolsó gondolattal búcsúzom Önöktől és a végzős diákoktól. Tegyetek meg mindent azért, hogy olyan életetek legyen, amilyet szeretnétek! De a kemény munka és a sok megoldandó probléma mellett mindig legyen időtök újabb barátokat és szép emlékeket szerezni, de a régieket is becsüljétek meg nagyon, mert ezek a múló pillanatok teszik széppé az életet.

Csóka Gergő

12. B

Tisztelt Tanárok, kedves Szülők és Diákok!

Fontos nap számunkra a mai. Fordulóponthoz érkeztünk. Bizonyára mindenki érzi, hogy szorul a hurok, egyre kevesebb az idő az érettségiig, a felnőtté válásig.

Eljött az ideje, hogy meghozzuk életünk talán legfontosabb döntéseit. Lehetőségünk van egyetemre, főiskolára menni, szakmát tanulni, dolgozni. Egy közös van bennük, hogy a döntést most kell meghoznunk, miként szeretnénk folytatni életünket. Ehhez figyelembe kell vennünk céljainkat, képességeinket, lehetőségeinket.

Nemrég döntöttük el, hogy a Vízműt választjuk középiskolának. Azóta már négy év telt el, és itt a következő fontos döntés.

4 év, 48 hónap, 208 hét, 1461 nap. Kimondva csak pár szám, de átélve ennél sokkal több. Kimondhatatlan érzések, leírhatatlan emlékek.

Egy nap:           Megtudtuk egymás és tanáraink nevét.

Egy hét:           Eldőlt ki, hol fog ülni; megtanultuk a csengetési rendet.

Egy hónap:       Ekkorra már fejből tudtuk az óra- és teremrendet. Egyesek között életre szóló

                        barátságok kötődtek. Megszülettek az első ötös és egyes dolgozatok is.

Egy év:             Megismertük az iskola összes zugát, megtanultuk a büfében az árakat.

                        Kitapasztaltuk, hogyan kell puskázni, elhalasztani egy dolgozatot, amelyre nem

                        tanultunk. Elhatároztuk, milyen szakon folytatjuk tovább középiskolai

                        tanulmányainkat.

Négy év:           Egy összetartó közösséggé kovácsolódtunk. Elég csak osztálytársunk szemébe

                        nézni, és szinte magunk előtt látjuk gondolatát, félszavakból is megértjük

                        egymást. Rengeteg közös élményünk van. Akadnak köztük jók, mint például a

                        garabonciásnapok vagy a közös bulik, és akadnak köztük kevésbé jók is.

Fontos hogy az emlékeinket sokáig megőrizzük, mert nemsokára elérkezik a búcsúzás pillanata. Ha fájó szívvel is, de bele kell vágnunk a nagybetűs életbe. Örömteli vagy éppen bánattal könnyeket hullató szemekkel itt hagyjuk az iskolánkat, barátainkat, és továbbállunk. Idáig tanáraink, szüleink nagy gonddal, türelemmel, tereltek mindig jó irányba göröngyös utunkon. Ez az út most szerteágazik, és mindenkinek saját magának kell megválasztania a helyes irányt.

Ne feledjétek, nincs olyan, hogy rossz döntés, mert ha hisztek magatokban, előbb- utóbb eléritek céljaitokat. Kisebb-nagyobb akadályokkal találkozhattok majd, de ha megfelelő mennyiségű időt és energiát fordítotok rá, le fogjátok küzdeni a nehézségeket.

Kedves Diáktársaim! Kérlek benneteket, gondoljatok egymásra szeretettel, és jusson eszetekbe, hogy szüleitek számára még mindig az a kisgyermek maradtok, akit láttak felcseperedni, és feltétel nélkül szeretnek; tanáraitok még mindig úgy tekintenek rátok, mint amikor először megpillantottak titeket, és meglátták bennetek a lehetőségeket.

                                                                                                          Kerekes Péter

                                                                                                          12. D

Tisztelt Igazgató Úr, tisztelt Tanáraink, ballagó Diáktársaim,

kedves Szülők, Rokonok, Barátok!

„Mi más nagyobb emberi győzelem van még a világon, mint szeretetre lelni egy közösségben, valahova tartozni!” Váczi Mihály gondolata teljes mértékben tükrözi a most bennünk lévő érzéseket, hiszen mindannyian tartozunk valahová. De néha egy-két kötelék elszakad, véget ér.  

Mi is elérkeztünk egy olyan naphoz, amikor is a mi történetünkben is valami a végéhez közeledik, és amelyet már oly régóta vártunk. A szalagavatónk napjához. Sokakban megfogalmazódik az a kérdés, hogy mit is jelent az a szalag, amelyet perceken belül feltűznek ránk. Mindenki egyfajta búcsúnak, de mégis valami új kezdetének ítéli meg.

Igen, búcsú a középiskolai tanulmányoktól, de egyben egy új élet kezdete, amely tele van lehetőségekkel, reményekkel.

Hogyan is jutottunk el idáig?

Tavaly még mi is fent ültünk a nézőtéren, és figyeltük a végzősök műsorát, közben arra gondolva, hogy nekünk milyen messze van még a szalagavató, ballagás és az érettségi. Hát tévedtünk. Úgy követik egymást a napok, hónapok, hogy szinte észre sem vesszük.
 Nemrég még óvodába jártunk, aztán az általános iskolában ismerkedtünk a betűk és számok világával, majd a középiskolában találkozhattunk a bonyolultabbnál bonyolultabb képletekkel, szabályokkal, és most itt állunk feszülten, de mégis izgatottan, hiszen most minden értünk van.

Többször nehézkesen vettük kezünkbe a történelemkönyvet vagy éppen a fizika füzetet, de valahol mélyen éreztük, hogy egyszer minden meghozza gyümölcsét.

Előfordult (nem olyan sokszor…), hogy fáradtan, álmosan mentünk be reggel az iskolába. Ilyenkor azonban a társaság miatt mindenki jobb kedvre derült, mert néha elég volt egy kedves bók vagy egy-két vicces tréfa, hiszen a nevetés, a jókedv fontos kulcsa az életnek.
Talán mindannyiunk nevében elmondhatom, hogy a Vízmű falai közt eltöltött évek fontos részei életünknek. A felnőtté válásunk útja volt, ez melyet néhány év öröm és bánat, siker és kudarc, barátságok és remények fényében éltünk meg. Egymás számára idegenként érkeztünk, de már az első napokban szinte elválaszthatatlanok lettünk. Együtt fedeztük fel az iskola folyosóinak rejtelmeit, azt, hogy melyik tanár szigorúbb és ki egy kicsit engedékenyebb, együtt írtuk a házi feladatokat, és közösen ütöttük el a szüneteket némi bohóckodással. A sok közös emlék, az osztálykirándulások, a felejthetetlen élmények egy életre megmaradnak bennünk.

A vidám, de olykor-olykor nehezebb napokért is köszönetet kell mondanunk tanárainknak, akik minden figyelmüket ránk szentelték, és féltő gondoskodással figyelték mozdulatainkat. Sokszor nem ment könnyen tanításunk, nevelésünk, hiszen volt, hogy egy órán többször szóltak ránk, mint máskor egész héten. A matematikaórákon igazi Einsteinnek éreztük magunkat, ha megértettük a tanagyagot. A magyarórák elején pedig mindenki feszülten olvasgatta az előző órán vett témát, és próbált minél jobban az előtte ülő mögé bújni, nehogy az ő neve hagyja el hamarabb a tanárnő száját, mint a felelőé. A történelem nem is olyan könnyű, mint gondoltuk. A rengeteg évszám közt néha úgy bolyongtunk, mint egy soha véget nem érő labirintusban, s az idegennyelv-órákon sokszor tényleg idegennek éreztük magunkat.

Összegezve azonban sokan elmondhatjuk: örülünk, hogy ezt az iskolát választottuk. A Vízmű megtanított minket szeretni, élni, fegyelmezettnek, de mégis szabadnak lenni.

Köszönjük a vezetőségnek a belénk fektetett bizalmat. Köszönjük mindegyik osztályfőnöknek, hogy mindig számíthattunk rájuk, tanárainknak a sok tudást, amelyet megszerezhettünk tőlük; Somának, hogy annyiszor segített a technikai feltételek biztosításával, hogy dolgaink gördülékenyen menjenek; az iskolatitkárunknak, hogy győzte kiadni nekünk az iskolalátogatási igazolásokat! Köszönjük a portás bácsiknak, hogy minden nap volt egy-egy kedves szavuk hozzánk, a büfés néninek, hogy annyiszor megmentett minket a teljes éhenhalástól, és persze a takarító néniknek, akik számtalan alkalommal szedték össze azt, amit mi szanaszét hagytunk az iskolában.
Valljuk be őszintén, mindannyian maradnánk még, mert ez idő alatt összekovácsolódtak az osztályok, és barátságok köttettek.

Majd évek múlva, a fényképeket nézegetve még inkább fel-felidéződik egy-egy emlék, néhány jó pillanat, s akkor szívünk még jobban visszahúz az iskolapadba. Ajánlom mindenkinek, hasznosan töltse el ezt a pár hónapot még, hiszen ki tudja, milyen megpróbáltatások elé kell még állnunk.
S mielőtt zárásképpen Juhász Gyula szavait idézem;
 Kedves Szüleink, Nagyszüleink! Hálásak vagyunk mindenért, köszönjük.

„Lehet, hogy gyenge még a hangunk 

Lehet, hogy léptünk még bizonytalan, 

De indulunk a szépet, jót akarjuk, 

Érezzük, hogy hitünknek szárnya van.”

                                                                                              Pesti Laura

                                                                                              12. D