Letettük a fegyvert! Világos?


Mint minden szünet, az őszi vakáció is tartalmas kikapcsolódási lehetőséget biztosít mindannyiunk számára. Mi ezen időszak aprócska részét, hála a téli időjárás kései beköszöntének, igyekeztünk némi aktív kikapcsolódással, kalandjáró túrázgatással eltölteni.
Még a szünet első napjaiban kezembe akadt - igazából a fejemre esett, portörlés közben - a Nagy képes földrajzi világatlasz.

Aztán, mint valami küldetéstudat hatására - akárcsak Harry Potternek, csak neki cikcakk volt a homlokán és nem púp - rögtön elő is kaptam a kistérségi nagylexikont, pár varázsigét mormoltam belőle, majd leültem, és elkezdtem lapozgatni a bosszúságomat okozó tényleg igazán vaskos könyvet.
Furcsa volt, hogy nem találtam benne áthidalót, sőt egyáltalán semmilyen épületszerkezetet, mert bevallom, tizenkettedikes magasépítő létemre már két éve nem igazán forgattam földrajzi könyvet. Kivéve az autós térképet, de az nem könyv. Azt is egyre ritkábban, mert „GPS-papa” megoldja a problémát.
Ahogy elmélyültem földünk tájainak nagy nevezetességei közt, egyszer csak megragadta tekintetemet valami, nem is olyan messze tőlünk. Aradtól néhány km-re magasodik egy vár: „Síria?”. Vagyis Világos, ahol a vár szomszédságában fekvő szőlőföldeken rakta le a fegyvert 1849. augusztus 13-án Görgei Artúr hada az oroszok előtt.
Néhány nap múlva, tele kíváncsisággal el is indultunk felfedező túránkra. Sajnos utunkat lassította az, hogy néhány mediterrán alak stílfűrész bemutatót tartott. A műsort egy lengyel gyártmányú MTZ traktor árokugró mutatvány zárta, amit mi nagy ujjongással és boldog tekintetekkel díjaztunk. Mikor megérkeztünk, és kiszálltam az autóból, azt hittem zseni vagyok és feltaláltam az időutazást. Aztán nagy megdöbbenés ért, hogy ez bizony a valóság.
Megindultunk célunk, a vár irányába; igaz, az odavezető útról még fogalmunk sem volt. „De üsse kavics. Egyszer élünk!” Mondtam ezt, amikor elkezdtünk mászni a hegy legmeredekebb pontján. De semmi gond, hegymászó tehetségünket kamatoztatva, röpke egy óra alatt, erőltetett menetben, négy liter ásványvízzel fejenként, húsz évet öregedve bár, de feljutottunk!

 

               

 

A kilátás nagyon szép volt. Hosszúkás, párhuzamosan osztott földtáblák sokasága jobbról, balról pedig egymás mögött magasodó dombok. A vár - mivel régészetileg feltáratlan - elég változatos és vadregényes képet alkot.
Ez az idillikusnak tűnő hangulat mindaddig tartott, amíg rá nem döbbentem, hogy innen bizony valahogy le is kell jutni! Igencsak sok lelki erőt gyűjtve, megtettük a kezdő lépéseket hazautunk felé.
Hatalmas élményként maradt meg bennem ez a kis kiruccanás. Bár télen nem aktuális programajánló, de azért, ha nyílik az idő, ajánlom mindazok figyelmébe, akik kedvelik a kihívásokat, szeretnének szép természetfotókat készíteni, valamint mindenkinek, aki ráér, és nem kívánja unalmasan tölteni a hétvégéjét.