A nyár még szinte itt van, az emlékek frissek; jó őket, s a kitartó álmokat együtt felidézni. Régi vágyam volt, hogy eljussak a csodákban bővelkedő Olaszországba. Sok-sok természeti szépség, építészeti remek vonzza oda az embert. Sorrento egy igazán patinás üdülőhely Nápolytól nem messze. Itt tölthettem hat feledhetetlen napot. Színes házak emelkednek a kéken ragyogó tenger fölé. A városból könnyen elérhető Capri szigete. A félórás hajóút után gyönyörű látvány tárul a turista szeme elé. Fehér házacskák lapulnak meg a méltóságteljes sziklacsúcsok között. Sikló visz föl a hegyre, ahonnan pazar a kilátás a tengerre.

Felkaptam a fejemet, amikor a tévében a híres, 189. balatonfüredi Anna-bálon a szépségkirálynő jelöltek bevonulását közvetítették. A lányok gyönyörű estélyi ruhában az öltönyös párjukba karolva sétáltak a zsűri és a szavazó közönség előtt. Egyszer csak ismerős arcot véltem felfedezni a fiúk között: Lehet, hogy ő az? Nem, az nem létezik. De bizony, ő volt: Csete Márk (14. Df) és az ő szépséges kedvese Gyuláról. Rögtön éreztem: ezt meg kell írnom.
Az idei Anna-bál egyik védnöke Gyula város polgármestere volt, aki meghívhatott a bálba négy versenyzőt a kísérőjével. A kiválasztottak közé bekerült a közgés Torma Réka is, aki barátját, Márkot vitte magával.

Szeptember első napjaiban természetesen a nyári élményektől hangos az iskola az órák közötti szünetekben. Mindenki megosztja társaival, tanáraival, hogy mi is történt vele az elmúlt két és fél hónapban. Egy ilyen beszélgetés során tudtam meg, hogy Tóth Szilvia 11. E osztályos tanuló a nyár folyamán szakmai kiránduláson vett részt a Dunán. A következőket mesélte a Csepel-szigeti lány:

- Július 9-én Pestre indultam, hogy részt vegyek a Duna vizének vizsgálatán. Kilenc órakor beszálltunk a hajóba, és elindultunk a Kis-Dunán.

Szeptember elseje 9 óra. Évnyitó. Állok kezemben az osztálynévsorral, és várom, hogy a papíron lévő nevekhez arcok társuljanak. Kíváncsian nézem a még rendezetlenül álldogáló új diákokat. Vajon ki lesz az „enyém”. Persze Ők még izgatottabban várják az osztályfőnököt, és az új osztálytársakat.
Várakozás közben emlékek jönnek elő. Ötödször állok itt. Az első osztályomból többen már totyogó gyerekeik képeit osztják meg a közösségi oldalakon. A második csapat is már munkahelyéről, esküvőjéről számol be. A harmadik többsége még az egyetemet, főiskolát járja, vagy éppen fejezi be.

Azzal búcsúztunk júniusban, hogy az ősz első napján újra találkozunk. Akkor már mindenki a nyár, a kalandok, a pihenés, az utazás lázában égett. Mégis volt a tanévzáróban egy emelkedett, méltóságteljes hangulat; kiderültek az eredmények, elismertük és megtapsoltuk a legjobbakat.
Mi még küzdöttünk, vizsga vizsga hátán, közben a kilencedikesek - tanáraink irányításával - megkezdték a gyakorlatot, beírtuk a kicsiket; aztán zárás-zárás-zárás,… és mindenki elment.

Július, augusztus. Mindössze két hónap neve, mégis többet mond ennél, hiszen két olyan hónapról van szó, amelyek egymást követik ugyan, a nyarat jelentik, mégis, ellentétes tartalmúak. Egyik, a július még a teljes pihenést üzeni, és mondhatnánk, hogy még az augusztus is a vakációé. Igen, azé, látszólag. Hiszen a termek üresek, egyszerre nyitva mindnek az ajtaja. Ez szorgalmi időszakban nem fordul elő a délelőttök folyamán.
Látszólag üres az iskola, mert szerdánként azért mégis kissé élettelibbé válik. Néhányan bizonyítványokat hoznak, különféle dokumentumokat kérnek az iskolakezdéshez.

Gyerekként mindig úgy gondoltam a vakációra, mint a Tüskevár Ladó Gyulája. Alig vártam, hogy végre vége legyen a tanulásnak, és jöjjön az édes semmittevés, vagy a folyópart, a horgászat, a Nagyiék udvara, a szomszéd gyerekekkel való „bandázás”… És jött is, menetrendszerűen, minden nyáron. Emellett szinte minden évben elmentünk a családdal egy hétre a Balaton partjára, vagy ha nem oda, akkor Tahitótfalu fölé a hegyekbe, a baptisták üdülőjébe.

Júliusi verőfény köszönti az iskolát nyitó gondnokot. A nap már órák óta fűti a Deák utcát, amikor a Békéscsabai Vásárhelyi Pál Szakközépiskola hét órakor kinyit. A tanév során ilyenkor már sok bejárós diák az épületben van, megérkezett a busz, a vonat. Most egy se, hiszen vakáció van. A szorgos vízműsök talán épp diákmunkára készülnek, mások tervezik a napi strandbeosztást, megint mások még alszanak.

A tanárok is most töltik a nyári szabadságukat. Sokan vannak távol Békéscsabától, vízparton, külföldön. Két kollégánk dolgozik most Amerikában, többen turistáskodnak Európa országaiban, van aki kajaktúrán vesz részt.

Ebben a tanévben már kilencedik alkalommal rendezték meg a Nemzetközi Földmérő Ötpróbát (International Geodetic Pentatlon - IG5). A verseny az előző évek során a szlovákiai Losoncon volt, idén a csehországi Letohradban a helyi középiskola tanárai vállalták a lebonyolítást. A versenyen összesen 31 csapat indult (Csehországból, Szlovákiából és Magyarországról). A verseny lényege az, hogy nehéz terepi viszonyok között kell teljesíteni egy útvonalat, közben földmérési feladatokat kell elvégezni és a túraútvonalat is minél gyorsabban kell teljesíteni.

Már régóta készülök rá, hogy bemutassam egyik tanítványomat, Solymosi Lászlót (9. A). Először akkor gondoltam erre, amikor a sportsikereiről olvastam. Aztán az iskolai félévi tanulmányi sorrendben találkoztam a nevével, ahol a 9. évfolyamosok között a 6. helyen állt a 4,47-es átlagával. És természetesen nagyon örültem, amikor németből megnyerte a kilencedikesek háziversenyét. Tehát van bőven eredménye, amelyekről érdemes beszámolni.