Farkas Viktória 14. A osztályos tanulónkat az osztályfőnök még a 11. évfolyamon ajánlotta a figyelmembe. Kértem a tanár úrtól egy tanácsot, ki volna az osztályából, aki segíteni tudná a szaktanári munkámat a hétköznapokon.

Az otthoni dolgozatok összegyűjtése, kiosztandók továbbítása, kapcsolattartás lett volna a feladat. Kesjár tanár úr két nevet mondott, az egyik a Vikié volt, aki a tanév során valóban sokat segített. Mindig szolgálatkész és pontos volt.

A napokban vele kapcsolatos hírt hallottam a tanáriban: a lány indult egy fotópályázaton, és díjat nyert. Megnéztem a képeket, tetszettek. Nem érzem túlzásnak a kijelentést: Viktória tud fotózni.

Rekordhideg köszöntött ránk, ilyenkor az ember nem szívesen lép az utcára. A fűtött szoba melegéből nem tűnt veszélyesnek a helyzet; de kinn rögtön azzá vált, amikor a fogcsikorgató mínuszokat meghatványozta a süvöltő északi szél. 

Úgy tűnt, hogy a hétvégi csavargás most egy virtuális kalandra korlátozódik: megnézzük a neten a hőtérképet, ellátogatunk az alkalmi honi fagyasztó érdekesebb helyszíneire; és amikor már nagyon fázunk, átnavigálunk a déli féltekére. 

Aztán képernyő elé ültünk, a terv a megvalósítás szakaszába lépett.

Még gyakran eltévesztjük a dátumot, és 16-ot írunk. Kezünk, agyunk azonban hamarosan rááll az új naptári év jelölésére. Az emberek többsége használ valamilyen személyes naptárt; a fiatalok elektronikust, de van, aki ragaszkodik a nyomtatotthoz. Mára már mindenki lecserélte a tavalyit: a falakon, dolgozóasztalokon már feltűnik a még nyomdaszagú új darab, de az okostelefonok is 2017-tel köszöntik gazdájukat.

Az időmúlás követésének igénye az emberiséggel egyidős. A napok, évszakok, évek ciklikus ismétlődése; a folyók áradásának, a holdkép változásának, az ár-apály jelenségének szabályossága alapot kínált a számításhoz.

Még november volt, de a karácsonyi előkészületek már megkezdődtek. A város főterén már álltak a pavilonok, fehérlett a műjégpálya, és gyarapodóban voltak az advent esti fényei.

A máskor vidámságtól hangos városközpontban alig néhány lélek. Kilenckor a köztéri és templomi órák parancsolóan jelezték: térjetek hát nyugovóra! A gyógyszertár utcai hőmérője mutatta a 3 fokot, de a nyirkos hideget a perc tanúja a csontjaiban érezte.

https://www.youtube.com/watch?v=a1y4fJHsbBw

Így, a karácsony előtt néhány nappal, kellemes visszagondolni arra a reggelre, amikor megérkezett az osztályomba a Mikulás.

Kedves hagyomány, hogy szinte minden osztályban kihúzzák a neveket a tanulók, és december 6-án megajándékozzák egymást. A „hagyományos” édességcsomagon túl rendre előfordul egy-egy kedves, személyre szóló ajándék vagy poénnak szánt meglepetés is.

Már-már ez is hagyománnyá válik a Vízműben: decemberben egyre több osztály látogat ki a jégpályára. Idén a 10. E-sek azt mondták: "a belvárosi műjégpályát már ismerjük, inkább menjünk a CsabaParkba”. Nem örültem az ötletnek, kissé kelletlenül álltam rá a dologra. Az utóbbi időben ugyanis több helyi műjeges balesetről is hallottam.

December 8-án a közösségi szolgálatunkat töltöttük az osztálytársammal, Leszkó Andreával (10. B) a megyei könyvtárban, a rendezvényteremben, ahol a szlovák irodalomról és kultúráról hallhatunk. Minden évben megrendezik ezt az irodalmi délutánt. Verseket szavalnak, beszélgetnek arról, ki hogyan éli meg szlovákságát hazánkban, illetve családjaikról is szó esik a rendezvényeken.
A találkozót szlovák nyelven éneklő gyerekek nyitották meg, később a Pilisből érkező szlovák költők folytatták verseik felolvasásával.

Az idei szalagavató az én életemben is nagy esemény volt, pedig én nem kaptam szalagot. A mi osztályunknak jutott a szerencse, hogy az est során a tizenkettedikeseknek elmondhassuk az ünnepi beszédet.

Magyartanárom segítségével eldöntöttük, hogy egy személyesebb hangvételű szöveget szánnánk erre az alkalomra. A végzősök többségét ugyanis nagyon jól ismerem, kapcsolatunk régtől fogva baráti. Rám esett a tisztesség, én készülhettem fel a nagy figyelemmel kísért szereplésre.

Az idei évben igen szerencsésnek mondhatom magam. Pár héttel ezelőtt Subasicz tanárnő felkért - én pedig örömmel mondtam igent -, hogy párnavivő lányka legyek a szalagavatón.

Izgatottan vártam a rendezvényt. Kíváncsi voltam a tizenkettedikesek „nagy napjára”, mikor előkerülnek a frissen vasalt ingek és a hófehér mennyasszonyi ruhák. A főpróbán egy leheletnyi betekintést kaptam abból, hogy mennyire összetett és nehéz egy szalagavatót megszervezni. A tizenkettedikesek lelkesen és kitartóan készültek a műsorra.